Kedves Barátaim!

Itt a tavasz, dagad a fű. És itt a harmadik Útietűdös könyvem is, benne mindenféle apró történet és ilyesmi, hogy kedvet csináljon három igazán közeli országhoz: Grúzia-Örményország-Azerbajdzsán.

Jobb híján, mondom, jobb híján (Kedves Barátaim), mivel életem főművéhez, egy többkötetes alkotáshoz, amivel szépen, sorban megoldom a világ összes problémáját és jó útra térítem az emberiséget, még nem kezdtem hozzá.

Mert idáig kiadatlan a Szíria útikönyvem (érthető okok miatt, de nincs elfeledve a dolog), és veszélyes országnak minősítve, kiadatlan a Törökország is. Nomámost! Én megírom ezt a gyönyörűséges, világmegváltó könyvet, de a több kötet, az már tényleg idő és amilyen peches vagyok, mire befejezem, a problémák már mind meg vannak oldva, a világ meg van váltva, az emberiség is már jó útra tért, én meg mehetek ezzel is a sunyiba.

Szóval, ahogy írtam, inkább ehhez a három országhoz szeretnék most ezzel az etűdös izével plusz kedvet csinálni.

Pó Apó: Az Útietűdök könyv szerzője!

Az Újabb Útietűdök könyv szerzője!

A Mégújabb Útietűdök könyv szerzője!

A szlovák sörök beszerzője! Meg az Unicum! Meg a…!

És hol van még az este…?

De hogy bele is vágjunk, kezdjük a hátoldallal ahová a Kiadó szokott valami frappánsat írni. Mint például konkrétan ezt:

    „ XY a felesége társaságában Földünk olyan tájait járja be, ahova mások csak a védelmet biztosító turistacsoportok tagjaiként merészkednek el. A távoli népek élete és kultúrája iránti őszinte, nyíltszívű érdeklődéstől áthatva, mindenféle előítélettől mentesen újra és újra elindul, hogy hazatérve megossza velünk csodálatos élményeit, tapasztalatait.”

És így tovább és így tovább, míg a sok manírtól kiütést nem kap a kedves olvasó.

    Ámde most én vagyok a kiadó! Persze, ezt a szöveget le is nyúlhatnám –ha hiszed, ha nem, tényleg egy valódi könyv hátoldalát másoltam ide, persze nem a sajátomét- mert Földünk tájait bejárni csakis előítélet-mentesen és nyíltszívű érdeklődéssel szoktam, sehogy másként. Előítéleteim inkább idehaza adódnak, amikor a Kormány azt hangsúlyozza, hogy pusztán „mi magyarok” érdekében van az, hogy a milliárdos üzleteket mindig valaki csókos nyeri meg. Aki persze magyar. És hogy trippla áron, az meg egyszerű rezsicsökkentés: trippla „pénz marad magyar emberek zsebében”, ami ugye, nemzeti érdek. Szóval, ilyenkor azért előítéleteim vannak, méghozzá bizonyosak. Hogy itt valaki hülye, az biztos: vagy az, aki ezt beveszi vagy én. De hogy én nem vagyok hülye, az biztos.

    Persze, ha gáziparos vagy focista lennék Felcsúton, divatdiktátor Párizsban (az elsőről lecsúsztam, a másodiknál azért én ennél jobban focizom, a harmadikra a könyvben még kitérek, hol bacctam el), netán világhírű alkotó az amerikai filmiparban –limitált zaklatási üggyel-, vagy celeb akármelyik valóság-showban, lenne pénzem, doszt, be is utaznám az egész világot, le is fényképezkednék híres emberekkel, valamit az angol királynővel, illetve ő velem. De egyik sem vagyok, csak egy nyugger Budapesten, a retekről illetve a nyúlról elnevezett utcák környékéről és az angol királynő még csak nem is hallott rólam. Sőt valójában a kutya sem foglalkozik velem, vagyis ő igen, mert reggel én viszem le és ezért hálás. Legalább is, azt hiszem. (Holnap azért csak rákérdezek.) Amikor még dolgoztam, nem volt ez így, hajj! Fontos ember voltam, foglalkoztak is velem, például a főnököm, akivel a munkaidőt rendre egy rövid megbeszéléssel indítottuk. Mert számítottam neki, így aztán nem is múlt el nap, hogy ne lett volna kíváncsi a véleményemre. Hogy miért késtem. És mivel ő volt olyan előzékeny, hogy súlyt helyezett az álláspontomra, én mindig el is mondtam neki, hogy azon a fél-másfél órácskán semmi sem múlik, intelligens emberek között nem is illik az ilyesmit szóba hozni. És különben is, én már a Cég dolgairól elmélkedtem, már azelőtt is, hogy leszálltam volna a villamosról a „Minden kedden árucsere!”-nél, hogy egy darabon sétáljak azon a Mester utcán, amit a Fővárosi Közgyűlés volt szíves rólam elnevezni.

    De amióta nyugállományba kerültem, megszűntem ilyen érdekes lenni. Kapom ugyan a Bözsi-utalványokat a választások előtt, de ez nem ingyen van, tudni kell, hova kell húznom az x-et, húzom is. De hát nem mellé megy, mégis? Mert már sajnos, a látásom nem a régi. Jó-jó, más sem a régi, de leginkább a memóriám nem a régi. Sőt bevallhatom, sajnos már a memóriám sem a régi. Meg hát, ugye, a látásom.

   Így még inkább fokozódott bennem az az óhaj, hogy az Emberiség Kincsestárát gyarapítsam. Ennek jegyében írtam Grúziáról és Örményországról (de ezt vissza is vonattam, és újra írom; az okok a honlapomon), és pedig útikönyvet, frankón, tényleg! Így cáfoltam rá fényesen az irigyeimre, akik szerint csak mindenféle hülye számtanos főiskolai jegyzetet meg nagyon-nagyon vicces útleírást tudok írni –lévén mindkét műfaj arról szól, hogy én milyen okos vagyok és szép-, a konkrét, sőt mi több, tényleges valóság faktumokkal bíró útikönyv pedig már magas nekem, mint nyúlnak a farzseb. (Persze, ez is lehet, de mégis kiadták, és merthogy vak szem is talál tyúkot, viszik is, mint a cukrot.)

   Szóval, ehhez a három országhoz szeretnék most ezzel az etűdös izével plusz kedvet csinálni.

Kapható: csak nálam.

2019. március.