Kedves Barátom!

   Köszönöm, hogy érdekel az Örményországról kiadott könyvem (Gránátalma földje –Örményország, kapható: Kornétás Kiadó, de CSAK AKKOR VEDD MEG, HA AZ ALÁBBIAKAT IS ELOLVASTAD!), de néhány részlettel adós vagyok.

   Kezdem azzal, hogy igen örültem, hogy a magyarországi örmények Arménia Népe Kulturális Egyesülete felkarolta ezt a könyvet. Amiből én különben egy kanyi vasat sem kaptam –nem is kértem- mert az utazás népszerűsítése a hobbim, nyuggerként pedig ki vagyok tömve Erzsébet-utalványokkal, juhhé, hogy áldja meg ezért a Drága Miniszterelnök Urat a Jóisten, és mind a két kezével, már annyiben ez egyáltalán lehetséges.

   Meg amíg írok, addig sem megyek a család idegeire. (Annyira.) A könyvkiadás persze nem volt súrlódás nélkül. Én egy útikönyvet akartam, egy ajánlott útvonalra felfűzve a látnivalókat és nem megkerülni a negatívumokat sem, mert mellébeszélni csak akkor érdemes, ha senki sem jön rá. De, ha odamegy, úgyis rájön és engem szentségel. Ám a támogatók inkább egy csudaszép-mindenjó könyvben gondolkodtak. És ahogy kedves rokonom említette, ki is járatos volt ama pénzügyi kérdésekben, melyek a 1900-as évek férfitársadalmának alfáját s’ netán ómegáját is jelentette, mármint a nyilvánosházak vonatkozásában: a’kki fizet, a’ petyegtet!

   Szóval, volt rostálás, rendesen. Amúgy benne maradt nagyjából minden hely, amiről írtam, más kérdés, hogy többnyire csak kibővített tartalomjegyzék formájában, ezért aztán nem is bánom, hogy nem került ki közforgalomba. Merthogy nem blamálom magam, legalább is nem nagy plénum előtt. (Te meg haver vagy, nem?) De főként azért, mert amire ellenben a cenzorok még jobban ügyeltek, az a politikai tárgyilagosság volt. Mármint, hogy még véletlenül se legyen. Az örményekkel ellenlábas törökök és azeriek úgy repültek, hogy már azon aggódtam, nem lesz-e letagadva a Hold is az égről. Merthogy ott van a török zászlóban. És mi legyen az örmények szent hegyével, az Araráttal? Ami most történetesen Törökországban van? Megoldották, de meg ám: megfogták, és az egész giga hegyóriást, az örök-havas, 5000 méter feletti csúcsokkal együtt, szépen áttolták Örményországba, azaz a könyv címlapjára. Le is voltam nyűgözve e kreatív teljesítményen.

   Szóval, egy kicsit vicces, hogy csak az maradt bent, ami szép és jó, mármint örmény szempontból, így pl. a közelmúlt –sőt sajnos a jelen- viharos történelmében a másik fél jogos, vagy jogtalan hozzáállása nem kapott szerepet. Mivel korábban azon hengergődztem a nevetéstől, hogy ugyanezt tették az ellenlábasazeriek és a törökök, olvasd el, remek: https://index.hu/belfold/2015/01/29/lebuktak_az_armanykodo_ormenyek/ így most is kacarásznék. Ha a többi, beleírt résztek miatt lenne rá kedvem. Bár nyilvánvaló, hogy nem kitalációról van szó, de az ellenben már zavart, hogy mindenféle megkérdezésem, belegyezésem nélkül (!), a közismert szóhasználattal „örmény népírtás”-nak nevezett tragikus eseményeket azzal erodálták, hogy a puszta és így is drámai általános tények helyett inkább naturális és hatásvadász jelenetekkel megtűzködve, az érzelmekre hatva mutatták be ezeket, aminek az olvasata, hogy a törökök szadista vadállatok, és emiatt az örmény szempontú direkt marketing miatt aztán a leírtak alaposan veszítettek is hitelességükből. Megértve az örmények érzeteit, de akkor sem lehet minden törököt egy kalap alá venni a dolgokban közreműködő martalócokkal és nem is csoda, hogy Törökország és a török nép egy emberként tiltakozik ez ellen. Az én szövegemben persze ott szerepeltek a mindkét oldalt is érintő indítékok, amik természetesen ki is maradtak, így a cenzorok nagy igyekezetében csak az nem derül ki, miért is vált a törökök ellenségévé az örménység. Mert azt ugye, nehéz lenne elhinni, hogy minden előzmény nélkül, az egyik napról a másikra a törökök egyszer csak ráébredtek, hogy mégiscsak ki kell írtani az amúgy ugyebár békés, velük természetesen együttműködő, a Török Birodalom (A Haza!) egységét szintén megvédeni kívánó örményeket. Ugye, hogy nem… Hát persze, hogy nem. Ez persze nem ad felmentést, de hihetőbbé teszi az eseményeket –amiket, nem csoda- a törökök vadul tagadnak, illetve magyaráznak. Persze, ha az indulatok elszabadulnak, és valaki ellenséggé válik, akkor arrafelé nem mennek a szomszédba a módszerekért ma sem: nézzük meg, miként viselkedik a 21. században a mostani török vezetés azokkal, akiket belső ellenségként nevez meg. Aztán a könyv-átirogatók Hegyi-Karabak kapcsán újráztak, és tettek bele olyan szólamokat, mintha mi, innen Magyaroszágról osztanánk a tutti-frankót, amihez aztán igazodjon is mindenki.

   Mertkülönben! Hogy mégsem zúzattam be a könyvet –lám, Nálad is megvan-, annak az az oka, hogy a dolog barátilag indult és nem voltam meggyőződve, nem-e egy külső, harcos partizánkodás eredményezte ezeket a vállalhatatlan bekezdéseket: persze bátran, ahogy szokás, mások, történetesen most az én nevem mögé bújva… Merthogy a karabahi örmény-azer konfliktusban, amely során mindkét oldalon sokezren haltak meg és sok tízezernyi ártatlan örmény és pont úgy sok tízezernyi azeri származású egyszerű földtúró paraszt és városi átlagpolgár volt kénytelen elmenekülni ősei földjéről (az azeriekre persze, egy együttérző szó sincs), nem én, mint a Nagy Igazságosztó, fogom helyre tenni majd a dolgokat. (Persze, nem kétséges, tudnám. Ahogy ezen kívül mindent. Is.) Hogy értsd, miről van szó, mindjárt ide is írom, hogy is volt a szövegem, eredetileg.

   Más. Korábbi könyveim visszajelzéseiből tudom, hogy még azok számára is kellemes olvasmány volt, akik (még) nem tervezték az odautazást. Hát ez a könyv nem az: így, simán olvasva, dögunalom. Mert lett egy félszáraz kiadvány, aminek hiányzik a sava-borsa, a háttérdolgok és az érdekességek java része, amiből kiderülne, miért is kellene ezt az országot felkeresni. Bár útikönyvként használatos is lehetne, és nem is rossz, lévén jóval több látnivalóra hívja fel a figyelmet, mint pl. a Lonely Planet és ad hozzá egy követhető útitervet is. Igen ám, ha lennének benne térképek. Útikönyv, térkép nélkül színröhej, vagy falrahányt bor+só. Nagy nehezen beletuszkoltattam legalább Jerevánról egy térképet, mert ők a városnézés leírásához sem tartottak fontosnak ilyet (!). A címlap hátoldalán szereplő térkép pedig csak egy apró országrészlet, hogy miért pont ez lett kiválasztva, miért nem a teljes ország, rejtély. És teljesen kimaradt a „Hasznos tudnivalók” fejezet, pedig ezek hasznos tudnivalók. Írtam volna, hogy hasznos, ha nem hasznos? Szóval nincsenek benne térképek, de ezeket most pótolom: szépen iderakom a könyv illető oldalaihoz csatolva ezeket, lehet kinyomtatni, letölteni: használjátok egészséggel és irány Örményország! És ezeken a térképeken levő látnivalók legalább megmutatják, mennyi helyről is esik szó a könyvben –ha már a névmutató is kimaradt… És ha javasolhatom, ahogy a könyvben is –félig rejtetten- megtettem: érkezés legyen a fapados WizzAir-ral, méghozzá a grúziai Kutaisi-be, abban az országban is körülnézni –könyv erről is hamarosan lesz, remélem, amiből majd az is látszik, milyennek szántam én ezt az örmény könyvet is-, aztán körbemenni Örményországban is.

   Ahogy a könyvben meg vagyon írva.

Hajrá!

Barátsággal: András


Az örmények tragédiájáról

   A Kelet-Törökországban élő örményeket már a 19. század végén kezdték el üldözni nagyszabású pogromokkal, ami konfliktus az 1900-as évek elejére csúcsosodott ki. Mivel ezek az úgynevezett konfliktusok általában úgy szoktak kezdődni, hogy a másik fél visszaütött, erősen eltérnek a vélemények arról a 20. századi drámáról, amit a világ egy része törökök által elkövetett, másfél milliót is elérő áldozattal járó „örmény népirtás”-ként ismer. Mert ezt a törökök határozottan cáfolják; nézőpontjuk szerint kihasználva az első világháborúba behívott török férfiak távollétét a katonai szolgálatra (amúgy pontosan megbízhatatlansági indokokkal) nem behívott örmények –akik, mint tagadni kár is volna, történelmileg is jobban szimpatizáltak a törökök ellenfelével, a keresztény oroszokkal, mint az őket uraló muszlimokkal- kezdtek százezres nagyságrendű török áldozatot követelő vérengzésbe.

   A máig is hivatalos török álláspont szerint csak I. világháború közepette előforduló, mondhatni szokványos veszteségek érték ezt a népcsoportot, sőt jobban jártak, mint a török származásúak, akik katonáskodva nagyobb számba vesztették életüket. Ami a jelent illeti: emiatt a holokauszt-téma miatt (is) eléggé rossz, mondhatni pocsék az örmény-török viszony, diplomácia kapcsolat nincs közöttük, a határátkelők zárva vannak. Mivel a kérdés igen kényes, meg aztán az álláspontok homlokegyenest ellenkezőek, kibővítve azzal is, hogy az éppen magyarázkodni kénytelen (török) fél nemzetközi összeesküvést is hangoztat, megpróbálom nagyjából összerakni azokat az eseményeket, amiket egyik oldalon örmény népirtás – holokauszt vagy genocídium- néven, másik oldalon pedig kényszerű háborús intézkedésként ismeretes. És hogy ebbe, mindkét részről, sokan belehaltak. Kezdjük onnan, hogy Törökországban a lakosság java része –vallástól, nemzetiségtől függetlenül- még a 19. században is középkori feudális elnyomás alatt, elképesztő elmaradottságban élt. A nem török származású alattvalók helyzetét mindemellett az egyre erőszakosabbá váló nemzetiségi politika és a sokszoros –a nem muszlimokra kivetett- adóterhek is súlyosbították; reagálásként 19. század második felétől a balkáni népek nemzeti felszabadító harcot kezdtek a törökök ellen és Oroszország nyíltan az itt élő népek védelmezőjeként lépett fel a törökökkel szemben. A sorozatos török katonai veszteségekkel súlyosbított helyzet reformok bevezetésére serkentették az Oszmán Birodalmat, ám erre, a hosszú éveken keresztül másodrangú alattvalóknak tekintett nem-muszlimok körében inkább megerősödtek a nagyobb autonómia követelések, és erősebb-gyengébb mértékben felmerült az elszakadás gondolata is. És a többségi túloldalnak is megvoltak a maga sérelmei. Azzal, hogy az örményeket bizonyos állami és katonai pályákra vagy egyáltalán nem, vagy csak igen csekély mértékben engedték, gyakorlatilag rájuk kényszerítették a hozzájuk történelmileg amúgy is közel álló pénzszerző foglalatosságokat, kereskedtek, ipart űztek -egyes adatok szerint 1910-ben a kereskedelem 80%-a, az export 40%-a és az import 60%-a örmény kézben volt Törökországban-, így a török származású katonák-hivatalnokok, akik a végnapjait élő birodalomban vagy kaptak fizetést, vagy nem, csak irigykedve nézegethették takaros villáikat, szépen fejlődő városrészeiket, az európai missziós szervezetek által is támogatott minőségi iskoláikat. Mindezeket felélénkítette, hogy az 1877-ben kitört a török-orosz háború során az Oszmán Birodalom jelentős területeket veszített el a Kaukázus előterében és Kelet-Anatóliában.

   Mivel az arab-török muszlim tengerben támaszt kereső keresztény örmények hagyományosan lojálisak voltak a szintén keresztény Oroszországhoz, emiatt kialakult az a kép, hogy az oroszok kezére játszva árulják el a birodalmat, így akarva létrehozni saját államukat. A Hamidiye, azaz „Hamidhoz tartozó” lovas hadtest, kozák minta alapján II. Abdul-Hamid szultán –aki magát a kereszténység agresszívnak minősített terjedésének ellenálló iszlám bajnokaként tekintette, ám a Nyugat csak a keresztények/örmények mészárosának- uralkodása alatt jött létre és feladata a határvédelem volt. Ám ahogy az oroszok a kozákokat, őket is a néhol kétségtelenül lázongók, konkrétan az örmények leverésére is bevetették: a történelembe „Hamidi mészárlások” néven elhíresült, a nemzetközi közösség teljes elítélését is magával vonó, 1895-96-os nagyüzemi gyilkosságok áldozatainak száma a szemben álló felek álláspontjától függően az elenyészőtől a több százezerig terjed. Ami csak megerősítette, hogy az örmények ne nagyon kívánjanak tovább a Birodalom alattvalói lenni. 1908-ban az ifjútörökök forradalma a szultánt megfosztotta hatalmától, ami kezdetben nagy bizakodással töltötte el a többi kisebbség mellett az örményeket is, de az álmok azonban az 1909-es ún. adanai mészárlással váltak valósággá: ha megint elfogadjuk az örmény forrásokat, vagy 30.000 kilíkiai örmény esett áldozatul a pogromnak. Az új uralkodó elit pedig az etnikai-nacionalista-vallási érzelmeit azzal az ideológiával támasztotta alá, hogy az örmények az oroszok ötödik hadoszlopát jelentik a Kaukázusban. A két fél között egyre csak mélyült a szakadék. Az „ifjútörökök” a nemzetközi szinten folyó polémiákból arra következtettek, hogy az örmények nem maradnak majd békén, előbb-utóbb önkormányzatot, egy elkövetkező háborúban esetleg az ellenség oldalára állnak. Mindezeket, még a világháború első évében, csak súlyosbították török hadvezetés katasztrofális hibái és egy súlyos vereség az oroszoktól, ámde a hadügyminiszter, Enver pasa gyorsan megtalálta a bűnbakokat az ellenséggel szövetségre lépő, orosz-barát örmények személyében. 1915. április 24-én több, mint kétszáz vezető örmény értelmiségit tartóztattak le, majd megkezdték a deportálásukat a kis-ázsiai régió felé; ez a dátum hivatalosan az örmény népirtás kezdete és egyben hivatalos emléknapja, annak a tragédiának, amely során –örmény források szerint a későbbiekben több mint egymillió kelet-anatóliai örmény vesztette életét. (A források félmillió és másfélmillió között számokat írnak.) Az akció nemcsak direkt, hanem közvetett eszközökkel, a deportálásokkal is folyt. Személy szerint én is voltam olyan helyzetben –sajnos-, amikor bizonyos magyarországi körök a zsidó holokausztot azzal ütötték el, hogy a koncentrációs táborokba hurcolt zsidók java része pusztán tífuszban halt meg. Hogy a tífuszt azért kapták, mert oda hurcolták őket, ez már meghaladta „fajvédő” honfitársaink agyi –és elvi- kapacitását... Itt is hasonló történt: az oszmán hadseregben szolgáló, úgy 250.000 örményt lefegyverezték, a katonai szolgálatot nem teljesítő, legtöbbször iparos munkákban, kereskedelemben jártas felnőtt férfi lakosságot bevonultatták munkaszolgálatra, amelyet döntő többségük nem élt túl: ahogy majd később a deportáltaknál is, őrizetükkel legtöbbször törzsi szabadcsapatok vagy börtönökből szabadult bűnözök lettek megbízva. Mert elindult a deportálás is. A munkaszolgálatot és az abban történt, a rendszer természetéből kényszerűen adódó, és sajnálatosnak minősített haláleseteket, valamint a front-területről szintén kényszerűen kitelepített örményeket a hivatalos török fórumok sem tagadják. Hogy a hegyvidéken élők hogyan tudtak volna megbirkózni a számukra ismeretlen, forró és víznélküli szíriai sivataggal, ahová őket Deir-ez-Zor felé hajtották –amúgy a háborús viszonyok között szállító eszközök természetesen sehol sem voltak-, hogyan a minden ellátást nélkülöző, önmagukban is tömeges elhalálozásokkal járó gyalogmenetekkel, hogyan a törzsi szabadcsapatok fegyveres rajtaütéseivel, vagy a felheccelt helyi lakosság durvaságaival, azt szintén a háborús viszonyokkal magyarázza a török oldal. Bár a történetek emberséges török tisztviselőkről, és árván maradt örmény gyermeket befogadó muszlim családokról is szólnak, a végeredmény meglehetősen objektív, amikor is a háború végén a brit-francia erők elfoglalva az Oszmán Birodalom levantei, ill. mezopotámiai területeit, szembesültek az elindultak töredékeként ott megmaradt túlélőkkel.

   Hosszan lehetne még sorolni az örmények tragédiáinak helyszíneit, legyen ebből még egy, Szmirna, azaz a mai törökországi Izmir. Miután az első világháborút Törökország (is) megrendítő veszteséggel zárta, a győztes antant hatalmak úgy látták jónak, ha az erre önmaguktól is hajlandóságot mutató görögöknek is juttatnak a koncból. Így az öt évszázados iszlám-török dominancia alól felszabadult keresztények örömujjongása mellett Szmirnába is ők érkeztek meg. Az itteni törökök ugyan kevésbé ujjonghattak, lévén az új megszállók és segítőik úgy érezték, itt a lehetőség a revansra, amivel éltek is, nemkevésbé más módszerekkel. Ám Atatürk és követőinek küzdelme kapcsán a török birodalom korántsem bizonyult „kiterített hullának”, ahogy azok a görögök gondolták, akik megpróbálva egy még nagyobb szeletet lehasítani maguknak, megtámadták Anatóliát. Mert a dolog kifulladt, a nyugatiak is elvesztették érdeklődésüket a téma iránt, a törökök ellentámadása után menekülniük kellett, és ahogy a görög csapatok pucoltak, futott a görög polgári lakosság is. Szmirnából a görög csapatok még idejében hajóra is tudtak szállni, de az ott összetorlódott civilek hiába vártak: az első puskalövésre a hadihajók felszedték a horgonyt és iszkiri. Másnap pedig bevonultak a török csapatok, megkezdődött a revans revansa, felgyulladt és leégett az örmény negyed, majd -a török részek kivételével- megsemmisülnek a görög- és európaiak is, miközben a görög és örmény források itt nem részletezhető kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosságokkal vádolják a törököket. Hogy miért citálom ide külön ezt a tragédiát? Hogy egy regény, Dido Szotiriu: Egy anatóliai boldog ember (Európa Kiadó, 1970) részletét is ide írhassa., amiben az amúgy görög! írónő két szmirnai görög párbeszédével talán érthetőbbé és árnyaltabbá teszi a konfliktus megítélését: „Csak nem gyújtják fel a törökök az egész várost? Mi hasznuk volna belőle? Ha már az övék… - Hát nekünk mi hasznunk volt belőle, amikor felperzseltük a török falvakat?” Mert ami tény, az tény. Van ellenben magyarázat. Azt a török fél is elismeri, hogy rengeteg örmény vesztette életét az adott időszakban, ahogy mértékadó örmény források sem tagadják, hogy a háború egyetemes istencsapása volt törököknek is: a lakosság éhínségtől, járványoktól szenvedett, lehanyatlott az ország kereskedelme, szétzilálódott a mezőgazdaság, az ipar, a közlekedés, az ország helyzete siralmas volt, az árak az egekbe szöktek. Volt tehát feszültség elég bűnbaknak tartott néppel szemben. Ám a török társadalom nagy része kategorikusan elzárkózik a népirtás kifejezésétől, indokolva egyrészt azzal, hogy ez a fogalom csak jóval később, a második világháborút követően, 1948-ban jelent meg, mint nemzetközi jogi bűncselekmény, miről beszélünk hát. Az is általános vélekedés arrafelé, hogy csak háborús áldozatokról lehet szó, és az is kétségtelen tény, hogy a harcok azonban a régióban élő török népességet is komolyan érintették. És indok az is, hogy az örményeket pusztán elővigyázatosságból, a lázadást megelőzendő telepítettek át Kelet-Törökországból, mivel a háború alatt kollaboráltak az oroszokkal, felfegyverkeztek, katonai alakulatokba formálódtak és harcolni kezdtek a török lakosság és a hadsereg ellen, hogy létrehozzanak egy államot az Oszmán Birodalom keleti részén. Abban a birodalomban, amelyet évszázadokon keresztül az erőszak tartott egyben és amelynek keleti részein –például Vámbéry Ármin magyar orientalista 1898-ban kiadott írása szerint- az „eredeti” szeldzsuk-török lakosság lélekszáma messze elmarad az ott élő örmények, kurdok, görögök, arabok, és másokétól. Mindez erkölcsi alapot szolgáltatott -akkor- egy korábban államformáló nemzet, az örmények elleni széleskörű fellépésre. Az árnyaltabb megközelítések az örmények "áttelepítéséről" beszélnek, és az atrocitásokat sem tagadják, ám véleményük szerint a kitelepítés közben bekövetkezett haláleseteket ugyanakkor nem lehet "népirtásnak" nevezni, mert "nem volt szisztematikus kísérlet a keresztény örmények" elpusztítására. Ezt az örmények ellenben kategorikusan tagadják és nem is túl nehéz az akkori populista török népszónokok vagy politikai vezetők megnyilatkozásaiból, kormányzati szinthez előterjesztett javaslataikból a török-iszlám asszimilációra „képtelen” örmények „fegyverrel való megsemmisítéséről”, enyhébb változatban a „birodalom teljes területéről kiirtásuk”-ról dokumentumokat találni; könyvem átírói szépen szemezgettek is ezekből.Ám a hivatalos álláspont mellett sok török is úgy érzi, hogy ez a „népirtás” kifejezés egyszerűen az örmény diaszpóra lobbi-tevékenysége Törökország lejáratásra, és nem más, mint támadás a török nép ellen.(Pont úgy értelmezhető kétféleképpen Franz Werfel 1933-ban megjelent regénye is, „A Musa Dagh negyven napja”, ami ötezer örmény hősi ellenállását meséli el, akik a deportálások elől inkább a hegyekbe menekültek és védték életüket a török hadsereggel szemben, hiszen egy sima csavarral arra lehet rámutatni, hogy ugyan ez csak regény, fikció, de na ugye, hogy mégis csak voltak fegyveres örmények…) Az ellenben tény, hogy a külföldi parlamentek és nemzetközi szervezetek által elfogadott határozatok és törvények, amelyek elítélik az örmény népirtást –nem rég Ferenc pápa is népirtásának nevezte az eseményt; a török elnök, Erdoğan el is ítélte el a pápa kijelentését és elég kategorikusan meg is intette Őszentségét, hogy „ne ismételje meg ezt a hibát még egyszer” (mert lesz tockos?), majd az Európai Parlament fogadott el erről határozatot-, fenntartják ugyan ezt a témát a közbeszédben, de sokra nem eddig nem vezettek.

   És csak jelzésértékűen: 1983-ban elsőként az Egyházi Világtanács, 1984-ben az USA parlamentje, 1985-ben az ENSZ Emberjogi Bizottsága, 1987-ben az Európai Parlament Politikai Bizottsága, 1994-ben az orosz parlament, 1995-ben a bolgár parlament, 1996-ban a kanadai parlament, 1996-ban a görög parlament, 1998-ban a francia nemzetgyűlés, 2000-ben pedig az olasz parlament és a francia szenátus ítélte el az örmény nép ellen elkövetett genocídiumot mint elévülhetetlen bűntényt. A fenti felsorolás korántsem teljes, csak inkább az aktuálpolitika irányítja és ennek gyorsan változó irányvonalait nehéz és nem is célszerű ebben a könyvben követni. Mert a nagyhatalmak többnyire igen óvatosan állnak a kérdéshez –beleértve a nagyhatalomnak nem teljes mértékben mondható Magyarországot is, amely nem csatlakozott pl. a német parlament egyértelműen elítélő állásfoglalásához sem-, feltehetően szem előtt tartva a nem egyértelműen tisztázottnak mondott körülményeket, illetve a NATO szövetséges Törökország fokozott érzékenységét is. Meg a gazdasági előnyöket. Meg az ottani mostani politikát. Ugyanakkor a jelenkorban is találkozhatunk változásokkal, a török kormányzat is tett néhány gesztusértékű lépést az örményeknek. Pár éve Erdoğan miniszterelnök részvétét fejezte ki az örmény népnek a háború alatt történt tragédia miatt, ugyanakkor kiemelte azt is, hogy ez egy kölcsönös fájdalom, hiszen számos török is életét vesztette ez idő alatt. Végezetül egy kis történet, mert ha már a nagyhatalmak meg a Pápa így meg úgy viszonyul, az ember –ahogy mondani szokták- ne legyen pápább a pápánál, mert hát minden csak megközelítés kérdése. És ennek kapcsán eszembe jut, hogy Rajniss Ferenc, Szálasi kormányának kultuszminisztere naplójában szó szerint úgy magyarázza a zsidó házak 1944-es kirablását meg a gyilkolászást, hogy „a zsidók géppuskával lőttek ki az ablakon a békés, sétáló nyilasokra”. Pedig ők csak –teszem hozzá- mindenképpen a gettóban szerették volna megejteni szokásos egészségügyi sétájukat. Mert ugyan, hol is máshol? Hegyi-Karabah Az előzőekben nagyjából eljutottunk az I. világháború végére, folytassuk innen egy újabb örmény tragédiával. Örményország földrajzi helyzete okán, hogy két kontinens határán fekszik és kénytelen volt elszenvedni az asszírok, a görögök, a rómaiak, a bizánciak, az arabok, a mongolok, a perzsák, a törökök, majd és az oroszok uralmát: hosszú történelme során ritkán adatott meg a függetlenség, mígnem az I. világháború végén a győztes Antant hatalmak elhatározták a török birodalom felosztását. Elismerték Örményországot, és területeket is csatoltak hozzá; ezt hívták wilson-i Örményországnak, az Egyesült Államok akkori elnökének neve után (és akinek a békeszerződés feltételeire gyakorolt befolyásában oly nagyon bíztak a világháborút –és az ország úgy 70 %- elvesztő magyar vezető körök is…) Ám ezt a békét, és ezzel együtt az önálló Örményország létét a török nemzeti mozgalom elvetette, a „török függetlenségi háborúk” során a világháborút követően a megszállt területek elhagyására kényszeríttették az Oszmán Birodalom felosztásában érdeklődésüket veszítő antant katonaságot. A törökök kiverték a területekre szemet vetett görögöket, orosz együttműködéssel az 1920-ban lezajlott török-örmény háború következtében Örményország elvesztette háború előtti területének felét és még ebben az évben a szovjet hadsereg megszállta a teljes Örményországot. Ezzel a rövid életű Örmény Köztársaság összeomlott.

   A lenini-sztálini nemzetiségi politika alapján történő átszervezés nyújtott lehetőséget Örményország (legalább is formai) feltámasztására; 1922 végére, mint a Szovjetunió tagállama, megalakul a Kaukázuson Túli Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság, benne az örmény, az azeri és a grúz szocialista köztársaságokkal. A közigazgatási helyzet gyakorlatilag hetven éven keresztül nem változott, még 1936-ban sem, amikor Moszkva rájött, hogy ezt a három nációt még neki sem sikerül egyetlen köztársaságban tartania, és meg nem alakul a három (ugyancsak szocialista és szovjet és szövetségi) köztársaság: az azeri, a grúz és az örmény. Hős felszabadítók? Vagy évtizedes elnyomók? Mármint a kedves szovjet elvtársak… Nézzük először magyar vonatkozásban. Mert ha azokat a szerencsétleneket nézzük, akik csak amiatt maradtak életben, mert a szovjet hadsereg időnek előtti megérkezésével nem sikerült őket sem elgázosítani, sem egyéb, talán nem sorolnám, milyen módokon meggyilkolni –pedig nem rajtuk múlott, kezdve azon, hogy saját honfitársaik pakolták őket fel egy emberi tartózkodási feltételektől gondosan lecsupaszított marhavagonba-, azok számára feltehetően nagyobb öröm volt meglátni a szovjet harcosokat, mint a budapesti pincékben az erőszakolásoktól, a zabrálásoktól, a sokéves málenkíj robot kényszermunkától rettegő lakosság esetében. (Az csak a kenyéren a vaj, ahogy a múltat a jelenkori politika hogyan írogatja át, illetve az egyes oldalak hogyan mantrázzák a soraikban ott levő fasiszta, kommunista, akármilyenista-masiniszta-enciklopédista tagokat: a te kommunistád a posztkommunista, enyém meg a jó nindzsa). Így amikor 1917-ben az Októberi Szocialista Forradalom győzelmével a hatalom a bolsevikok kezébe került, ez a fordulat egy emberélethez viszonyítva meglehetősen hosszútávon, csaknem nyolc évtizeden át tartó társadalmi berendezkedés kezdetét jelentette, és nemcsak Oroszország, hanem az egész Kaukázuson-túl sorsát meghatározta. De ez -mint a magyar felszaba-dúlás is- csak később derült ki, rövid távon az oroszok kivonulása a világháborúból egyben azt is jelentette, hogy kivonták csapataikat az ún. Kaukázusi Frontról, ami a régió örmény lakossága számára a biztonsága zálogának elvesztését jelentette. Az azeriekkel, grúzokkal együtt létrehozott, amúgy a szovjet hatalommal egyet nem értő Transzkaukázusi Demokratikus Szövetségi Köztársaság az alkotó népek különféle szempontjai miatt hónapok alatt szétesett, így Grúzia, másnap Azerbajdzsán, harmadnap pedig Örményország nyilvánította magát független köztársasággá. Ezek után jöttek a szovjetek, és mindhármat pikk-pakk, elfoglalták. Annak komoly irodalma van, hogy miként folyt az élet errefelé, vagy akár bárhol a sztálinista Szovjetunióban, így megpróbáljuk röviden összegezni: a szovjet annexió talán a török életveszélytől való megmenekülést, a biztonságot és egyfajta viszonylagos jólét beköszöntét jelentette az örmények számára. Ez egy. Másfelől azonban a proletárdiktatúra szabta korlátok között csak az Szovjetunió Kommunista Pártja által megszabott irányban, sokszor erőszakosan és erőltetett módon fejlődhetett a gazdaság és a kultúra. Egyesek a teljhatalmú kommunista elit soraiba emelkedtek, másokra a tulajdonelkobzás, a megbélyegzettség, kitelepítés várt, sőt, politikai nézeteik, ill. az ebben a rendszerben szokásos koholt vádak miatt, mint a rendszer ellenségei életükkel fizettek: számos politikus, író, tudós és művész, sőt maga az Örmény Egyház feje is áldozatul esett a sztálini tisztogatásnak. Ahogy az örmények is meghozták a maguk áldozatait a II. világháborúban is. Ez meg a kettő. Ám az továbbra is komoly problémát jelentett, hogy Örményország határait úgy húzták meg, hogy a Hegyi-Karabah (Nagorno-Karabakh) örmények lakta területei szintén Azerbajdzsánhoz kerültek (igaz, Azerbajdzsánon belül autonómiát kapott ez a rész; hogy ennek mi lett a vége, máris írjuk). Mert, ha Örményország és Törökország viszonyát „eléggé rossz”-nak minősítjük, viszonyát Azerbajdzsánnal bátran mondhatjuk katasztrofálisnak, aminek központjában az örmények és azeriek által egyaránt követelt Hegyi-Karabah térség körüli vita áll. És az előzőekben leírt, az örményeknek a törökökhöz fűzhető tragédiája után nehéz tudomásul venni, hogy a történelemben ismétlődnek az ember- és népellenes bűntettek: 1988 februárjától kezdődően szó szerint kegyetlen örményellenes pogromok zajlottak az Azerbajdzsán területén fekvő Szumgait (Sumqayit) városában, Bakuban, Kirovabadban (most Gjandzsa -Ganca). És amelyeknek indoka vagy ürügye tehát egy szó volt: Hegyi-Karabah. Az a régió, amelyhez Szovjet-Örményország területe tartozott, már a cári időkben is etnikai villongások tűzfészke volt. 

   A bomlásnak indult Szovjetunióban kiszabadult a palack szelleme, mivel Moszkva már nem tudta többé vaskézzel bezárva tartani. Az örmény-azeri ellentét és a hegyi-karabahi válság egyike a több mint hét évtizedes szovjet hatalom idején szőnyeg alá söpört etnikai konfliktusoknak. Ha a Hegyi-Karabah területnek a régebbi történéseit nézzük, ez valamikor Kr.e. 300 körül, az első örmény királyság részévé vált. Jöttek a rómaiak, majd kivonulásuk után ismét az örmények és ez így is maradt még jó ideig, és amikor a kereszténység az örményeknél államvallás lett, pár évtizednyi különbséggel ők is követték. Amikor is a perzsa és a bizánci birodalom a negyedik században felosztotta egymás közt egész Örményországot Karabah a perzsákhoz került, mint a „kaukázusi Albánia”. Ez az „albán” elnevezés amúgy latin-görög származék, „hegylakó”-kat jelent, és köze sincs a mai Albániához. Ez az albán kereszténység tartott egészen az arab Umayyad dinasztia 7. századi iszlám hódításáig. A 11. század elején a terület fokozatosan a Közép-Ázsia felől benyomuló szeldzsuk törökök kezére került, ahol a hatalmat a szultán vazallusaiként, gyakorlatilag teljes hatáskörrel helyi atabégek gyakorolták. Oldalakat lehetne megtölteni azzal, hogy mikor ki jött és uralkodott a vidék felett, ki kinek a vazallusa volt, de összpontosítsunk a 19. század elejére, amikor is a Karabahi Kánság az Orosz Birodalom protektorátusa, majd valamivel később (1822-ben) szerves része lesz. Ekkor következik be egy masszív, többé-kevésbé spontán változás a nemzetiségi összetételben (amely addig kb. 60-30 arányban volt örmény keresztény és azeri muszlim; a többi meg kurd, görög, török, orosz, asszír): az orosz fennhatóság, és ezzel együtt keresztény befolyás alá került Karabahból számos muszlim család végleg áthurcolkodik a nekik rokonszenvesebb, szomszédos Perzsiába, helyükre Örményországból és Perzsiából érkeznek örmény telepesek.

   A nemzetiségi arány a huszadik század elejére beáll 70:20-ra az örmények javára, a maradék 10 százalékot főleg oroszok adják. (Örmény források az örmények számarányát 90 % fölöttire teszik, legyen, mert hát ezzel nem lövünk nyulat.) 1918-ban Hegyi-Karabah a kereken három hónapig létezett, és a már írt, amúgy igencsak vicces nevű Kaukázuson Túli Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság tartományaként funkcionált; 1918 májusában a szövetség szétesik, és mindhárom nemzet maga próbálja rendezni helyzetét a meglehetősen zavaros körülmények közepette. Örményország és Azerbajdzsán (immáron kvázi független államokként) máris fegyveres csatározásokba keveredik egymással, többek között az azeri területbe beékelődött, de továbbra is örmény többség által lakott Hegyi-Karabah miatt. Ahogy már írtuk, 1921-ben a szovjetek, akárcsak Nahicsevánt, az örmény területbe beékelődött azeri exklávét és Hegyi-Karabahot, ezt a legfeljebb egy jó magyarországi megyényi térséget Azerbajdzsánhoz sorolták, utóbbit annak dacára, hogy lakosainak döntő többsége örmény volt. Ennek ellensúlyozására Azerbajdzsánnak korlátozott önkormányzatiságot –autonóm terület- kellett biztosítania a terület számára.

   (De legyünk őszinték: a szovjet időkben azért akkora jelentősége nem volt annak, hogy ez a közigazgatási egység egészen pontosan hová is tartozik; egységes rubel, tervgazdaság, stabil árak, belső útlevél, az orosz nyelv dominanciája, párttitkárok, KGB… Biztosan akkor is voltak sajgó örmény szívek, amelyek összeszorultak, ha a Szovjetunió déli részeinek térképére néztek, de ha a szájukat is kinyitották, kaptak rá visszakézből kettőt, így sokáig ennyiben is maradtak.) Amikor az 1980-as évek vége felé már világosan látszott, hogy a Szovjetuniónak harangoztak, a Hegyi-Karabahi autonóm körzet örmény többségű önkormányzata egyre hangosabban kezdte kifejezni rosszallását azért, hogy Baku (legalábbis szerintük) erőszakosan elkezdte megváltoztatni a terület nemzetiségi összetételét. Ezt főleg azeri családok ezreinek betelepítésével, azeri diplomások irányított, Hegyi-Karabahi munkahelyekre történő elhelyezésével forszírozták, a karabahi örmények mögé pedig határozottan felzárkózott az (akkor még a szintén szovjet jelzőt viselő) anyaország is, ahonnan egyre több belföldi, szintén hazafias elkötelezettségű „turista-örmény” is érkezett, motyójukban a négyezer éves Nagy-Örményországról szóló brosúrákkal, hazafias nótákat tartalmazó hanghordozókkal és más hasonló ínyencségekkel. A gorbacsovi politika nyújtotta demokráciával és szabadsággal élve az örmények tömegtüntetéseken követelték Hegyi-Karabah Örményországhoz csatolását; a terület parlamentje 1988. február 20-án meg is szavazta az Azerbajdzsántól való elszakadást és az Örmény SzSzK-hoz való csatlakozást. Rögtön fel is csapott a láng a szovjet hatalom által évtizedeken keresztül konzervált ellentét az örmények és az azeriek között. (Ez utóbbiakat az örmények ma is törököknek hívják, lévén azok nyelve a törökhöz hasonló, meg hát ők is –bár azerbajdzsáninak nevezve, és csak testvérként- nagyjából ebbe a „türk” kategóriába sorolják magukat.) Alig két nappal ezután, 1988. február 22-én azeriek és örmények csapnak össze Hegyi-Karabahban. Akkor még „csak” két (azeri) halott áldozata volt az ellenségeskedésnek és sikerült megállítani a válaszként lincselni induló ezernyi azerit is, de dolog nem maradt ennyiben. Alig hét nappal az események után Azerbajdzsán fővárosától, Bakutól alig 25 kilométerre fekvő egyik azeri városban, Szumgait-ban örményellenes pogrom tör ki: a három napon át tartó terrorsorozat számtalan áldozatot követelt, melynek során többtucatnyi embert a nyílt utcán különös kegyetlenséggel kínoztak halálra, gyújtották fel holttesteiket. Rengeteg aljas módon meggyötört, örökre nyomorékká tett sebesült szenvedett az embertelen mészárlások során, örmény nőket, kislányokat erőszakoltak, becstelenítettek meg, az örmények tulajdonában lévő műhelyeket, üzleteket kifosztották és megsemmisítették.

   (Természetesen az azeri források ki sem ejtik Szumgait nevét, helyette a karabahi Hodzsalit emlegetik, szinte szó szerint leírva az imént leírt cselekményeket, mint azt, a tárgyszerűséget szemünk előtt tartva, hamarosan olvashatjátok is.) Innen kezdve nem volt megállás; mindkét országban elkezdődött a kisebbség intézményes zaklatása, minden napra jutott erőszak (néha csak verbális, de a legtöbbször fizikai), és mindkét oldalon egyre gyakrabban tartottak politikai nagygyűléssé züllesztett temetéseket, Azerbajdzsánból örmények, Örményországból (és Hegyi-Karabahból) azeriek ezrei-tízezrei menekülnek lóhalálában a biztosnak tűnő pogromok elől (egyes források szerint 300.000 Azerbajdzsanban élő örmény kényszerült menekülésre, lakhelye elhagyására), és bár még a létező Szovjetunió határain belül vagyunk, az azeri Bakuban, Stepanakertben (ez Hegyi-Karabah fővárosa) és az örmény Jerevánban a politikai elit tagjai is egyre többször rázzák az öklüket, ami a Kremlben egyre komorabb arcokat eredményez. 1988-ben egy pusztító földrengés rázta meg Örményországot, mely során tízezrek vesztették életüket, és több mint százezren maradtak hajlék nélkül. Az újjáépítés épp csak megkezdődött, amikor a Szovjetunió erős gyeplőjének szorítását egyre kevésbé érző azeri kormány 1989 szeptemberében gazdasági blokád alá vonta Örményországot. Ez azt jelentette, hogy az örmények kénytelenek voltak nélkülözni importtermékeik 90 %-át, hiszen azok csak az azeri területeken lefektetett vezetékeken ill. különböző utánpótlási vonalakon juthattak az országba, az örmény lakosság helyzete gáz, olaj és a mindennapi élethez szükséges alapvető fogyasztási cikkek nélkül katasztrofálisan nehézzé vált. A két szovjet tagköztársaság közös határvidékén egyre több fegyver bukkan fel, fegyverraktárak feltörése révén és egyéb törvénytelen utakon különböző csoportosulások jutnak fegyverhez, a Szovjetunió egyre többször szólítja fel megbékélésre a feleket, ugyanakkor minden alkalommal kinyilvánítja, hogy az 1921-es párthatározat (melynek értelmében Hegyi-Karabah Azerbajdzsánhoz tartozik) igenis érvényes. Hogy finoman fogalmazzunk: Jereván, illetve a többségi örmény Hegyi-Karabah magas ívben tesz Moszkvára, míg az azeri lelkeket az sem melengeti túlságosan, hogy Gorbacsov elnök, akinek amúgy volt akkor baja épp elég, meglehetősen bágyadtan foglalt állást az egyre véresebbé váló dél-kaukázusi konfliktussal kapcsolatban. A szovjet első ember azerbajdzsáni népszerűségének az sem használt kifejezetten, hogy 1990. január 20-án szovjet belügyi csapatok Baku belvárosában belelőnek az ún. „bakui pogrom” kapcsán a több száz örményt meggyilkoló csőcselékbe –azeri szempont szerint a függetlenségüket éltető, hazafias tömegbe: 130 halott marad a helyszínen. Mivel az indulatok ebben a térségben élők -népekre való tekintet nélkül- igen hevesek tudnak lenni, és a történtek után Hegyi-Karabah problémájának békés rendezése lehetetlenné vált, a mészárlások sorozata háborúba torkollott. Azerbajdzsán offenzívát indított a térség ellen, mely autonóm területként el akart szakadjon Azerbajdzsántól: 1991 és 1994 közt valóságos háború is kirobban a két ország között. Menet közben, 1991-ben a Szovjetunió is felbomlott, és Örményország, mint a Baltikumon kívül az első köztársaság, visszanyerte függetlenségét, augusztus 23-án kivált a Szovjetunióból. Az azeriekkel vívott harcokban végül a kisebb, ám ütőképesebb és az elég nyíltan az örmények mellé állt a központi szovjet alakulatok (főleg a belügyiek), és légi támogatással segítve az örmény haderő kerekedett felül és Hegyi-Karabah az ő ellenőrzésük alá került és azóta is azon tartja a hivatalosan önálló (bár nemzetközileg lényegében el nem ismert) Hegyi-Karabah Köztársaságot. Meg még hozzá pár területet: elfoglalták a “Lachin-korridor”-t, mely a lehetővé tette a közvetlen szárazföldi összeköttetést Örményország és Hegyi-Karabah között, majd a Kelbadjar tartomány elfoglalásával kiszélesítették az anyaország és az örmény felkelők közötti szárazföldi kapcsolatot. Ez volt az első alkalom, hogy az örmények Hegyi-Karabahon kívül azerbajdzsáni régiót szálltak meg, de nem az utolsó: kihasználva az azerbajdzsáni belpolitikai káoszt és gyorsan megszerezték az ellenőrzést Martakert, Agadam, és Fizuli térsége felett is. Összegezve: az örmények megszállták az egykori Hegyi-Karabah Autonóm Terület 90%-át és mellette 6 szomszédos azerbajdzsáni tartományt, összesen az azeriek területének 14%-át. Különböző források (természetesen) más-más adatokkal szolgálnak a csaknem hat évig tartó háborúban résztvevő katonai erőkről, az viszont majdnem biztosnak tűnik, hogy azeri oldalról matematikai erőfölény állt fenn, amivel nem tudtak élni.

   Mindkét oldalon sorozott hadsereg volt (az egykori szovjet múlttal és felszereléssel a hátuk mögött), amelyhez (ugyancsak mindkét esetben) külföldi zsoldosok és önkéntesek is csatlakoztak: a jereváni és karabahi csapatokhoz a jelentős örmény diaszpóra küldött lelkes hazafiakat, azeri oldalon pedig a mudzsahedek és általában a muszlim radikálisok bukkantak fel (jelentős számú csecsennel soraikban), akik a kereszténység és az iszlám közötti összecsapást látták a karabahi háborúban. Szóval a száraz matematika azeri sikert valószínűsített volna, de nem így történt. Az ok talán abban keresendő, hogy a szovjet időkben az örményeket „nyugati” nemzetnek tartották, akik a szovjet fegyveres erőknél teljes értékű kiképzést kaptak; a Vörös Hadseregnek számos örmény származású tábornoka volt, akik komoly hadászati eredményekkel büszkélkedhettek a második világháborúban. Ezzel szemben az azeriek „keletinek” (vagyis ki nem mondottan bár, de megbízhatatlannak) minősültek, ami (többek között) azzal járt együtt, hogy sorozás és bevonulás után főleg munkaszázadoknál, építkezéseknél és más, nem-kombattáns alakulatnál szolgáltak. Ily módon a több évtized alatt a katonai felkészítés területén felhalmozódott különbség jelentőssé vált, ami aztán a karabahi háborúban hozta meg gyümölcseit – mármint az örmények javára. Természetesen hosszan lehetne még a háború részleteivel is foglalkozni, aki kíváncsi, az örmény fővárosban található hadtörténeti múzeumban további érdekességek láthatók a karabahi háborúról. Summa summárum, 1996-tól ez a terület önálló köztársasággá kiáltotta ki magát, amit néhány közvetlenül is érintett-baráti ország kivételével hivatalosan sehol a világon nem ismernek el, lévén a tényleges igazgatást az örmény kormány gyakorolja felette. Természetesen a két fő érintett, Azerbajdzsán és Örményország egyaránt fenntartja egymástól homlokegyenesen különböző álláspontját, a visszavesszük-sohanemadjuk vita okán a feszültség állandó, sőt könyvünk írásakor komolyabb harci cselekmények is kitörtek, bár szerencsére, a dolog nem terjed ki egyéb térségekre; elviekben 1994-től mindkét részről elfogadott fegyverszünet van érvényben. Bár az a javaslatom, ha az azer-örmény viszony szóba kerül, az épp aktuális oldalnak semmiképpen sem mondjunk ellent, fejet csóválni, esetleg bólintgatni –mikor mit- és közben hümmögni, belefér.

   De hogy milyen indulatok lehetnek az emberek fejében, a korábban az örmény áldozatokra koncentráló történetleírás után nézzünk most szemelvényeket a túloldalról is. Legyen hát egy olyan forrás, amit támogatásával erősít nemcsak Azerbajdzsán, hanem a vele rokon népcsoport, Törökország budapesti nagykövete is (Obrusánszky Borbála: Azerbajdzsán c. könyve; megpróbálom, ha nem is szó szerint, de csak némi szerkesztéssel), hogy az azeriek szerint mit tettek azok az ármánykodó örmények. És semmi jót. És bár sejtem, hogy egy demokratikusan gondolkozó európai ember számára viszolyogtató az „azeri baltás gyilkos” nemzeti hősként kezelése, vagy a családi ágon öröklődő azeri államfőség, de próbáljunk ezektől eltekinteni, és arra a drámára figyelni, amely a nacionalista vezetők által feltuningolt erőszak hétköznapi, „dolgozó kisember” szenvedőit érték, legyenek azok azerbajdzsánok vagy örmények. Vagy akárkik. (Érdemes lesz majd összevetni a korábban leírt örmény történelemmel: míg az örmények nemigen ejtenek szót a Khojaly-i tragédiáról, illetve azt az azeriekre hárítják, a könyvben olvasható azeri változatban szó sem esik a bakui vagy a szumgaiti vérengzésekről... A tényszerűség okán az 1905-ös örmény-azeri -korábbi nevén örmény-tatár- mészárlásokról a tárgyilagos források nagyjából úgy szólnak, hogy az orosz forradalom kapcsán következtek be. Mert 1905 februárjában a leghevesebb összecsapások Bakuban, májusban Nakhchivanban, augusztusban Shushi-ban és novemberben Elizavetopol (Ganja)-ban történtek, és -bár kisebb léptében- Tbilisziben is. Úgy tűnik, hogy bizonyos esetekben (Baku, Ganja) az azeriek voltak a kezdeményezők, más esetekben (Shushi, Tbiliszi) az örmények; a kiváltó okokról természetesen a másik fél tehetett. Az összecsapások azonban nem csak a városokban dúltak: úgy számolják, 128 örmény és 158 azerbajdzsáni falu pusztult el, vagy lett kifosztva, a 3.000 - 10.000, áldozat között az azeriek szenvedték el a nagyobb veszteségeket. Ami pedig a módszereket illeti: válogatás nélkül esett áldozatul gyerek, nő vagy férfi, a megcsonkítások, a csecsemők kutyák elé vetése vagy az élve elégetések a bevett módszerek közé tartoztak. Ezek után, az alább említésre kerülő 1918-1920-as eseményekhez meg sem próbálunk független szempontot felvonultatni, az adok-kapok ugyanerre a sémra ment.) Szóval nézzük, hogy szól a történet, szigorúan az azeri álláspont szerint. A 18. században a történelminek nevezhető Azerbajdzsán területén majd harminc kis államocska próbálta kiszorítani a másikat, míg végül két nagyhatalom, az orosz-perzsa háborúk lezárásaként, 1828-ban kettéosztotta a területet: az északi rész Oroszországhoz került –nagyjából ebbe a részbe tagozódik bele a mai Azerbajdzsán-, a déli ma is Irán része. Az oroszok elkezdték a velük vallási –kereszténység- alapon is szimpátiában levő –iráni- örmények betelepítését, hogy Törökországgal határos ősi azer területeken a tősgyökeresek kisebbségbe kerüljenek. A betelepítettek kiváltságokat kaptak, nagy befolyásra tettek szert az üzleti életben, de ezzel nem elégedtek meg, hanem más, ősi azeri területekre is fájt a foguk ezért több alkalommal is mészárlásokat végeztek az azeriek között; a legbrutálisabb támadások 1905-1906, 1918-1920-ban történtek. Bár az örmények a frissen kikiáltott, független azeri köztársaságban teljes körű autonómiát kaptak, a szovjet bolsevikok pártjára álltak, 50.000 azerbajdzsánt kínoztak és öltek meg. Amikor Szovjet-Oroszország megszállta az országot, a Lenin-féle vezetés úgy hálálta meg az örmények mészárlásait, hogy területeket adtak nekik, ahonnan elűzték, munkatáborokba, gulágokba hurcolták az azerbajdzsánokat. A jelenleg is örmények által megszállt Hegyi-Karabahban, ami Azerbajdzsán legszebb és legősibb térsége, az örmények folytatták támadásaikat. 1988-1991 között ismét ártatlan civilek estek áldozatul az örmény terrornak, és a számtalan gyilkosság mellett az örmények többször is deportálták az ott élő azerbajdzsánokat, és –ahogy a könyv írja- ráadásul nem is egyszer; 230.000 azerbajdzsánt űztek el szülőföldjükről, a határmenti területeken pedig népirtást végeztek közöttük. Ezeket a szörnyű tettekről a nemzetközi médiában az örményeknek adtak igazat, mert ők keresztények, míg az azerbajdzsániak muszlimok, sőt a sok tragédiát elszenvedett azerbajdzsánokat sokszor agresszoroknak állítják be. 1990-ben az oroszok, nemhogy megakadályozták volna az örmény agressziót, azerbajdzsán fegyveres alakulatokat fegyvereztek le, és az orosz tankok Bakuba is betörtek. A konfliktust a továbbiakban mindkét fél katonai eszközökkel próbálta megoldani, de az azerieknek sok esélyük nem volt az oroszok által támogatott örményekkel szemben kik manapságra Azerbajdzsán területének 20 %-át tartják megszállva, akik 1992-ben egy teljes város (Hodzsali-Khojaly) lakosságát csonkítottak meg és mészárolták le, és akik még az időseknek és a csecsemőknek sem kegyelmezek (az azeri adat szerint hatszáz halott: ők ezt tartják a hegyi-karabahi konfliktus legvéresebb eseményének). Eddig az azeri megközelítés, amihez annyit még hozzátennék, utazó barátaim elbeszélése alapján tudom, hogy a karabahi háború emlékei, illetve az örmények által elfoglalt azeri területek iránti sóvárgás valami elképesztő intenzitással van jelen az azeri hétköznapokban. A legváratlanabb helyeken bukkannak fel a háború emlékei: trafikokban, szállodákban, éttermekben látni kitéve térképeket, amelyeken az „elszakított területek” ki vannak emelve; közintézményekben tablókat helyeztek el, amelyeken az adott területhez kötődő hősi halottak arcképei, életrajzai vehetők szemügyre; minden hivatalos külföldi delegáció szinte kötelező programpontja virág elhelyezése a karabahi háború halottainak sírjain. A százezernyi menekült pedig jelenleg táborokban és szükséglakásokban, keserves körülmények között él –az amúgy földgázból-olajból bizonyos rétegek számára dúsgazdag- Azerbajdzsánban. És folyton a hazatérésről álmodozik... A könyvhöz készített térképek megtekinthetők itt: TÉRKÉPEK