Kedves Barátom!

Örömmel értesítelek, hogy megjelent a legújabb utazásos könyvem, sorrendben a tizedik, történetesen Grúziáról. És olyanra sikeredett, amilyenre szántam: információban bőséges, térképekkel szépen ellátott, a látnivalókat, a történelmi események és szereplők háttértörténeteit bemutató, fotókkal alaposan kidekorált útikönyv és a korábbi, útleírásos könyveimből megismert könnyed olvasmány is egyben; legalább is ebben bízom… A dolog úgy indult, hogy amikor először meghallottam, hogy a Wizz Air új járatot indít Budapestről, valamerre keletre, Kutaisi-be, egyből arra gondoltam, hogy ez nagyon szép és jó, de hol a bánatban is van az a Kutaisi? Aztán, amikor megtaláltam, hogy Grúzia (Georgia), a második gondolat pedig az volt, hogy nahálistennek! De ki akar majd oda repülni? Ám ezt gyorsan meg is feleltem: persze, hogy én! Hogy miért, azt szintén persze, csak jóval később válaszoltam meg, miután visszaérkeztem (meg újból visszatértem) onnan, mert most már tudom is, amit csak sejtettem: kiváló úticél és odautazni nagyon megéri! Nem is beszélve arról, hogy a szállás-étkezés errefelé a magyar pénztárcához mérve is igen baráti, a közlekedés pedig viccesen olcsó, beleértve az odajutást is, mivel ha ügyesen választunk, a fapados repjegy ára komoly konkurenciája lehetne például egy Budapest-Miskolc IC retúrjegynek is… Ám az ember nem azért megy Grúziába, mert olcsó; ilyen alapon két villamosjeggyel oda-vissza elutazhatna akár a budapesti metró két végállomásának jellegzetes épületeihez: a budai várban szépen kicsinosított miniszterelnöki rezidenciához, és a pesti Kőbánya némileg kevesebb pénzből, némileg kevésbé kicsinosított lakótelepi épületeihez. De maradjunk a tökéletes úticél, Grúziánál, ahol a Kaukázus hófedte, gigantikus hegyeivel körbevéve, elképesztő természeti környezetben az ősi alapokon nyugvó, jó állapotban megmaradt templomok nemcsak egy ezer-másfélezer év előtti világ hangulatát idézik, hanem bevezetnek a ma is mélyen élő ortodox keresztény vallás mindennapjaiba is. Ahol egyedülálló a gasztronómia, forróan ízletes a sajtos-túrós lepény, a khachapuri és hideg a helyi sör (az akármilyen is). Ahol a völgyekben sorjázó szőlősorokból már akkor tudtak bort készíteni, amikor Árpád apánk még sehol sem volt, illetve ősmagyarjaink valahol még a messzi Ázsiában ibolyáztak. Ahol a sokezer méter magas csúcsoktól, gleccserektől, alpesi rétektől csak egy pár órás utazás a pálmafás, mediterrán tengerpart, vagy akár délkeleti országrész a maga vadregényesen kopár, félsivatagos sziklás hegyeivel, az északi részek a sűrű erdőivel, közöttük pedig a lankás, szőlőtermő vidékeivel; pár órás autóút alatt az ember mintha nem is egy hanem jóval több és érzékelhetően különböző országban is járna. Hegy és völgy… Grúziát nem ok nélkül hívják kaukázusi országnak, és bár a Nagy-Kaukázus csak egy kisebb részét foglalja el, az is bőven elég. Dél felé, a grúz-örmény határon átnyúlik a szerényebb méretű Kis-Kaukázus is, de az igazán nagy szám a Grúzia északi részén húzódó Nagy. Ennek, és egyben egész Európának legmagasabb csúcsa, az 5642 méter magas Elbrusz ugyan néhány kilométerrel odébb, a határ orosz oldalán van, de Grúziába is jut néhány 5000 méter feletti, tehát a Mont Blancot simán verő hegy. Itt a hóhatár még augusztusban is 3000 méter körül van, és a legmagasabb hegyek oldalán több gleccser ennél is alacsonyabbra ér le; aki gleccsert akar látni, méghozzá a tetejét is, egy percig se izguljon, Svaneti kirándulásunk során el nem mulasztjuk bemutatni, hogyan (és hogy könnyen). Míg a gigantikus csúcsok megmászásához egy jó adag hegymászótudásra és felszerelésre is szükség van, addig a hegyek és a völgyek végtelen kirándulási lehetőséget nyújtanak a teljesen amatőr túrázóknak; ahogy nekünk is. És amely országban a kifejezetten jó fej helyiek, ha angolul nem is nagyon beszélnek, humorral, kedvességgel tényleg mindent megtesznek azért, hogy kellemesen teljenek napjaink. Kinek ajánlanám tehát Grúziát? Akinek már kicsit elege van a szokvány európai városokból, aki kicsit kalandvágyó, de nem extrémben nyomja, aki egy 80-as - 90-es évekbe visszavezető időutazáson szívesen találkozna a szovjet éra máig is érzékelhető nyomaival. Annak, aki szívesen mozdulnia ki egy-két hétre otthonról a gyönyörű, és magyar szemnek különösen is egyedi tájakért, gigászi hegyekért, a lélegzetelállító, havas csúcsokért: akik a természetet szeretik és szívesen kirándulgatnak, azok számára a Kaukázus, még nyáron is hófedte csúcsokkal koronázott, különféle erőnlétet igénylő hegyeit ajánlanám. A kulturális látnivalókra kíváncsiaknak azokat a kolostorokat, templomokat, amiket a korai kereszténység idejében, Krisztus után 300 - 600 vagy 1000 évvel emeltek, ezek elképesztő, freskóiért, amelyek alatt még most is folynak a keleti-ortodox keresztény egyház díszes külsőségeit felvonultató szertartások. Ahol a félhomályos belső tereket a tömjénfüst tömény illata lengi be, amiket szinte csak az áldozati gyertyák lobogó lángjai világítanak meg. És ahol nem túlzás azt mondani, hogy az eredeti középkor levegője veszi körül a most is buzgón imádkozó helyi híveket, akiknek őszintén és eredetien megnyilvánuló hite szó szerint lenyűgözi a megilletődött látogatót. És akik számára a természet és a szakrális látnivalók egyaránt fontosak, azok sem lesznek csalódottak, lévén ezeket az egyházi épületeket, erdőségekben elrejtett kolostorokat olyan természeti környezetbe építették, hogy felkeresésük egyben remek kirándulásoknak is megfelelnek. Ám akik ezek után egy kis pihenőre vágynak, csak egy ugrás a fekete kámzsás, nagyszakállú ortodox papok komorsága után a világi hívságok teljes felhozatalával a Fekete-tenger langymeleg, pálmafás, bulizós partvidéke. Tehát akik ezekért, vagy a főváros Tbiliszi, meg néhány kisváros tetszetős belvárosaiért cserében nem riadnak vissza a Magyarországon megszokotthoz képest lepukkantabb vidékektől, romosabb külvárosoktól, néha az itthoninál is kátyúsabb utaktól, izgalmas közlekedési szokásoktól, mindezeken túl élvezhetik a nálunk csak jóval ritkábban fellelhető, igazi, önzetlen vendégszeretetet is. És hát olyan országról van szó, amely ugyan egyedi, de számunkra mégsem idegen a vallás, a kultúra; szóval, menni kell, mese nincs. És ez épp a legjobbkor jött! Mármint utazói szempontból. Mert azt igazából jónak nem lehet minősíteni, hogy az „arab tavasz”-nak nevezett események –azon túl, hogy az egyik érdekcsoportot felváltotta a másik, illetve sikerült nemcsak életre hívni, hanem jól meg is erősíteni az szélsőséges iszlámot és egyben szét is verni az ilyen-olyan, de mégiscsak működő államigazgatást- gyakorlatilag lenullázták a Közel-Kelet kedvelt úticéljait. Hogy ki ne maradjon a jóból, a másik népszerű hely, Törökország is addig ügyeskedett a szíriai konfliktusban megsütögetni a saját pecsenyéjét, míg az ottani kormány ellen harcolóknak szánt hadianyag és emberutánpótlás, hogy-hogy nem, az Iszlám Állam kezében kötött ki. Azok pedig nem tartoznak a hálás ügyfelek közé: ha nyugati turistát akarnak robbantgatni, nem feltétlenül fárasztják magukat Párizsig, elég besétálniuk Isztambul egyik forgalmas terére. Most ugyan van kapkodás arrafelé is, és őszintén remélem, meg lesz az eredménye, ám addig is itt van nekünk a belső konfliktusokkal alig érintett Grúzia, lehet utazni. Errefelé tehát rendben, ámbár még egy évtizede sincs (2008) hogy az orosz hadsereg barátilag masírozgatott a grúz főváros, Tbiliszi közelében, Gori városát kissé meg is bombázták miközben Putyin orosz elnök azzal a kedves, kollegiális ajánlattal tisztelte meg Mikheil Saakashvili akkori grúz államfőt, hogy a "...golyóinál fogva fogja felakasztani", de azóta a dolgok úgy-ahogy (legalább is az odautazók szempontjából) rendeződtek és kifejezetten turistabarát lett az ország. És még valami. Az útikönyvek többnyire földrajzi hely szerint veszik szépen sorra és írják le a látnivalókat, tökéletes kiegészítő olvasmányként a csoportos turistáknak, akiknek nincs gondjuk a tervezéssel, kézbe kapják a fix útvonalat, ami általában fel is öleli a leginkább megtekintésre érdemes helyeket. Ez a könyvszerkesztés, mint egyéni utazó, számomra mindig is probléma volt. Mármint, hogy mi legyen az útiterv, hogyan illeszkedjenek egymás után a megnézendő helyek, mivel lehet vagy érdemes közlekedni az egyikből a másikba. Hogy egyszerűen egy szervezett utat kövessek, annak semmi értelme nem lett volna, hiszen így pont azok a helyek maradtak volna ki, amelyek miatt (is) ez az egyéni utazásos formát kedvelem és amihez korábban is próbáltam kedvet csinálni. Mert persze, a szervezett utazás is nagy élmény, a komfort, a biztonság, de aki akár anyagi, akár más szempontok miatt nem vállalkozik rá, ugyan, miért maradna ki ezekből az élményekből? Könyvemben tehát nem követem azoknak a hagyományos útikönyveknek a szerkezetét, ahol szinte lexikon-szerűen, vagy területenként sorolgatják fel a látnivalókat, hanem gyakorló utazói szemmel, az elérhetőségük szerint veszem sorra ezeket: egy általunk bejárt, kipróbált és követhető utazás sorvezetőjére felfűzve mutatom be ennek az országnak a látnivalóit. Így, akik szervezett-csoportosan mennek, azok is megtalálják az útiprogramjukhoz illeszkedő helyek bemutatását, az egyéni utazgatók pedig segítséget kapnak útitervük összeállításához. Ez az ajánlott útvonal tetszés szerint rövidíthető (és hosszabbítható), így akinek elsőre nincs elég ideje végigjárni, vagy minden részletével megismerkedni, semmi probléma, az ország könnyen és gyorsan elérhető, itt sincsenek nagy távolságok, bármikor visszaindulhat, hogy legközelebb ott folytassa, ahol abbahagyta… És nem maradok a puszta információknál, a bemutatott látnivalók, és gyakorlati utazási tanácsok mellett a  jelzett részekben én is megszólalok, hogy személyes idegenvezetőként tegyem hozzá azokat a háttér-információkat, szórakoztató vagy elgondolkoztató kiegészítéseket, amelyek talán könnyebbé teszik még a meredek emelkedőket is, mai szemre méretezve teszik érthetőbbé a régmúlt eseményeket, vagy csak úgy, egy könnyed történettel segít felfrissülni a látnivalók között. És ahogy már írtam: legalább is, ebben bízom…

0000000000000

Amikor ezt a Grúzia útikönyvet összeállítottam –a terjedelem végességét is figyelembe véve-, iparkodtam az egyes látnivalókhoz hozzá-hozzáfűzni ezt-azt, ami talán érdekesebbé tehette azt a helyet, például valami olyan régmúlti, valós alapú, ám többnyire legendás történetet, amivel a grúzok történelme igencsak bőséges.

Ám Bolnisi katedrálisa bemutatásánál csak most került a látókörömbe egy érdekesség, bár a grúz közelmúlt egyik jeles írója, Konsztantin Gamszahurdia, a „Rege az ötszáz bolniszi vitézről”- elbeszélése már 1967-ben megjelent, sőt később magyar fordítást is kapott.

A történet ennek a 5.századi katedrálisnak a felújításához kapcsolódik.

A grúzok földje gyakran vált a környező nagyhatalmak –perzsák, törökök, oroszok stb.- áldozatává, ezeknek vagy direkt hódítási célja, vagy csak simán, átvonulási terepeként, ám ez utóbbi, a pusztítást tekintve, korántsem volt mondható elhanyagolhatónak. Különösen jeleskedtek ebben a minket is boldogító „kutyafejű tatárok”, az 1200-as évek Dzsingisz és Batu kánjai után a 14. században, az egészen Ankaráig előrenyomuló, I. Bajazit oszmán szultánt is fogságba ejtő Timur Lenk csapatai. Az író éppen azon az úton haladt arrafelé, ahol ezek a hordák vonultak Tbilisi felé, ahogy a krónikák írják:

Hadainak se szeri, se száma, többen valának, mint a porszem és a falevél. Lándzsával és kardokkal felfegyverkezve kegyetlenkedtek a csatatéren, mint részeg elefántok. Nem féltek sem a haláltól, sem a kivont kardtól, sem a lángoktól. Hordáikat asszonyokkal és gyerekekkel felmálházott tevék karavánjai követték, csörömpöltek a kolompok, bégettek és bőgtek a maguk előtt terelt nyájak és gulyák…”

A grúzok tehát megszenvedték mind a hódoltsági, mind a hadak átvonulási időszakát, mert a végcélhoz vezető, közbülső területeken is kapott mindenki, „aki bújt, aki nem”, mert hát ilyen a háború természetrajza: mindenkit megerőszakolnak, megölnek vagy rabszolgának elfognak, aki nem szalad elég gyorsan.

De nem volt egy semmi a mongolok teljesítménye sem: a bázis Karakorum innen vagy 7000 km-re esik, légvonalban, de az akkori seregek közel nem légvonalban közlekedtek, hanem lovon vagy gyalog, így maga ez a kirándulás is bőségesen elég teljesítménynek, nem még hozzá a csatározgatások.

A katedrális rendbehozatala közben, a kertben egy jókora, ám díszítetlen kőlapot is találtak, így –nem ismeretlen módon az akkori kor újrahasznosításnak egyik fajának- egy földrengésben leomlott ház megerősítésére el is szállították. A renoválások vezetője nem hagyta annyiban, utánament, több emberrel nekiveselkedve megfordíttatta, amelynek másik oldalán egy hosszas írás volt olvasható:

Az istentől is átkozott szamarkandi Timur Lenk rabságba ejtette Kartlit és Armeniát és minden templomot felégetett. Amikor Bagrat, a királyok királya valamint az ő fia, Georgij a Beduduzsa folyó partján elpusztították Timur tizenkétezer harcosát, Timur Lenk kirabolta Karabahot és felbőszülve átkelt a Lorén. A grúzok megsemmisítetek sok ellenséget, de meghátráltak –mivel az ellenség erői megszámlálhatatlanok voltak- és megvetették lábukat Bolnisiben. Az erődítményt ostrom alá vették Timur harcosai.

Három héten át tartották magukat a bolnisziek. A tatárok betörték a kapukat, ötszáz vitéz fejét levágták és otthagyták a szentély előtt. Én pedig, a méltatlan és balga Lacsia, Krisztus kegyelméből Bolnisi harangozója, magamhoz hasonló nyomorultak segítségével összeszedtem mind az ötszázat. Fájdalom az osztályrésze annak, aki ilyen sötét napokat ér meg!”

Sajnos, ez a rendkívüli tábla agyagpalából volt metszve, visszaszállítás közben megrepedezett majd le is esve, a sok vihartól málladozó kő porrá hullott szét.

A történet azzal zárul, hogy a sírlap elszállításáért bűntudatot érző, helyi munkavezető a megtalálási helyén, a templomkertben segítséget hívva nekilátott, felásta földet –a korábban a templomnál dolgozó régészek, a nevesebb elhunytak után kutatva csak a templom kriptáját tárták fel-, és meg is találta az ötszáz koponyát. Grúz szokás szerint, mint egy halotti toron, az újbóli eltemetés előtt valamennyien –dolgozók, munkavezető, feltárásvezető és az író- poharaikba bort töltöttek, abba kenyeret mártottak és beszédekkel a régmúltra megemlékezve ittak a mai napig is a hősiességre emlékeztető névtelenek emlékére.

Ha arra jártok, tudjatok erről is.

 

 

0000000000000