Sokan nem is gondolják, hogy némely kedvelt nyaralóhelyként elkönyvelt úti cél milyen kiváló és egyedi lehetőségekkel kecsegtet. Nem kell hozzá sok pénz, sem komoly fizikai erőkifejtés, sőt hosszú repülőutakon sem kell szenvedni, vagy az éves szabadság felét egyben kivenni – az élmény mégis egyedi és különleges. Körülnéztünk, mi történik, ha kihasználjuk az előszezoni árakat, és egy kicsit letérünk a szokványos szervezett utakról. Ezért egy kora tavaszi napon a chartergéppel érkezett csoportunkat otthagyva a tunéziai Sousse városában vonatra szálltunk a szemerkélő esőben, és elindultunk délre. Olyan délre, ameddig csak visz a sín, majd pedig a helyi busszal és terepjáróval még délebbre. Tunézia afrikai, egyben arab ország, e két ismérv pedig bőven elég ahhoz, hogy az ember rémképeket lásson a vonat szó hallatán. És aztán meglepődik: Tunéziában ugyanis a vasúti közlekedés kényelmes és pontos. Három osztálya van: az átlag tunéziai másodosztályon utazik, az átlag feletti az elsőn, aki pedig átlag feletti és még több pénze van, az a komfortnak nevezett még elsőbb osztályon. Talán nem okozunk nagy meglepetést, ha elmondjuk, hogy a vonatnak az eleje is éppen annyira pontos, mint a vége, elméletileg a másodosztály sem késik sokkal többet az elsőnél, ámde a kényelem… Mert a vasúton rend van, a peronon nincs császkálás, a vágányokhoz csak akkor lehet kimenni, ha befut a vonat. Akkor azonban megindul a roham. Az átlag tunéziai a többi átlag tunéziai sarkát taposva, fejenként tíz átlag tunéziainak megfelelő csomaggal – normál bőrönd, abnormál bőrönd spárgával összekötve, normál papírdoboz, normál papírdoboz spárgával összekötve, abnormál papírdoboz spárgával összekötve, meg is ragasztócsíkozva, ámde így is szanaszéjjel szakadva plusz opcionális szatyrok és sporttáskák – tolong, hogy a másodosztályra felférjen. Az első osztályon (a jegy mintegy 25 százalékkal drágább) már csak a nagyon csúcsforgalmas járatokon nem lehet ülőhelyet kapni, a komfort osztály pedig maga a paradicsom: mindig van hely, az ára pedig csak egy-két dinárral több az első osztályénál. Így mi egy kicsit szégyenkezve lemondunk a helyiekkel a másodosztályon való közvetlen vegyülésről, és kényelmesen másodosztályon való közvetlen vegyülésről, és kényelmesen elhelyezkedünk a szerény első osztályra szóló jegyünkkel a legfelsőbb komfort osztály dönthető, kényelmes, karfás, plüsshuzatos ülésén, nem vettük észre ugyanis a két osztály közötti különbséget, sem a feliratot. De szerencsére gyorsan helyreáll a vásárolt jegyek és a ténylegesen elfoglalt ülések összhangja, mivel a mélykék öltönyös, fehér inges kalauz azon nyomban ki is rúg minket a „komfortból”, így a jó négyórás utat ezek után az első osztály szinte teljesen ugyanolyan dönthető, kényelmes, karfás, plüsshuzatos ülésén töltjük. Az első jelentősebb állomást, El Jemet korábbi útjainkon már felkerestük, így csak a vonatablakból nézzük a szinte az állomás mellett magasodó hatalmas amfiteátrumot, majd újra a meglehetősen egyhangú, sík vidéket bámuljuk: olajfaültetvények, kunyhók, a vasút vagy az utak mellett sövényszerűen végighúzódó tenyérnyi levelű kaktuszok. A masiniszta néhány percenként hangos dudaszóval jelez az integető gyerekeknek, a kétkerekű szamaras kordét hajtó földműveseknek, a házak melletti padokon üldögélő öregeknek vagy a sínek mellett birkákat terelgető melankolikus pásztoroknak. A vonatozás többi része sem mondható megfeszített izgalomnak: valamivel dél után érjük el Gabest, ahonnan már csak busszal tudunk továbbmenni. Tunéziában a buszközlekedést kétfajta módon oldják meg: vannak menetrend szerint közlekedő távolsági (nagy)buszok és vannak a nem menetrend szerint közlekedő (kis)buszok. A nagybuszok viszonylag ritkán járnak, a kisbuszok, vagyis iránytaxik – amelyeket itt a franciából átvett szóval louage-nak hívnak – akkor indulnak el, ha megtelnek. Átsétálunk a buszállomásra, és mivel velünk éppen megtelik a kisbusz, néhány perc múlva már araszolgatunk is tovább dél felé, mai végcélunk, az innen 130 kilométere lévő Tataouine kisváros felé.   Az errefelé egyre gyakoribb rendőri igazoltatások miatt – minket sosem, csak a helyieket – kissé szaggatottan haladunk, így kora délutánra érkezünk Tataouine-ba, a kszár vidék központjába. Tataouine-ban többnyire csak átutazó a dzsipes idegenforgalom, néhány igencsak lepukkant motellel (hölgyeknek nem javasolt), talán két többcsillagos és egy középkategóriás szállodája van, úgyhogy ez utóbbit választva nem vagyunk erős alkupozícióban az árakat illetően. A szálló ugyan kong az ürességtől, de ez már nem mondható el a bárjáról, amely kinézetre inkább egy itthoni falusi kocsmára emlékeztet azzal a különbséggel, hogy nálunk kora délután – néhány példaértékű kivételtől eltekintve – még általában nem egységesen pocsolyarészeg az ott időző vendégsereg. Márpedig itt igen. Mint kiderült, a városban csak itt, ebben a hotelben lehet alkoholt kapni, és muzulmán ország ide vagy oda, ezzel bizony élnek is a helyiek. Mivel nem szokásunk meghátrálni még oly feszített helyzetekben sem, mi is betérünk, hogy a Tunéziában leggyakoribb, három decinél kisebb kiszerelésű helyi üveges vagy dobozos sörrel öblítsünk valamit az út porából – ilyen soványka kiszerelésű butéliákból bizony szöszölős dolog tisztességgel lerészegedni, de a helyi nem író-nem olvasó találkozó résztvevői láthatólag nem sajnálják rá az időt. A félhomályos helyiségben időző helybeliek részéről igen élénk és barátságos fogadtatásban részesülünk.  Miután kemény kézfogásokkal valamennyiükkel megpecsételjük a barátságot, az egyetlen angolul tudó – a helyi tanár – a származásunk felől érdeklődik. Mint Tunéziában általában, Magyarország itt is igen jól csengő név, amit a közönség helyeslő mormogásából azonnal le is szűrünk, ám alkalmi tolmácsunk erre külön rá is erősít azzal, hogy szereti a magyarokat, és örül, hogy azok vagyunk, nem pedig amerikaiak. Mert ha azok lennénk – emeli fel intőn az ujját, és tesz vele egy lendületes mozdulatot –, akkor bizony ííígy vágná el a torkunkat.
 Lám, ilyen jók a helyi sörök, még egy pedagógusnál sem maradnak hatás nélkül. Tataouine-ban elméletileg kevés a látnivaló, ha az ember a látnivalók alatt csak valami egyedi és szép természeti vagy építészeti valamit ért, de ha egy igazi, nem turistás, nem tengerparti tunéziai kisváros napi életét akarja látni, ennél jobbat sem kívánhat.

 Így minden különösebb cél nélkül jó néhány órát kódorgunk, kerülgetjük a sötét, egyszobányi műhelyek elé kivágott rozsdás alkatrész és kopott autógumi halmait, a leomlott falak tégláin üldögélő, maguk előtt néhány összekötözött lábú csirkét, vagy a földre terített ponyváról zöldséget, gyümölcsöt áruló burnuszos öregeket, és szembenézünk a hentesbolt nyitott kirakatába kitett levágott tevefejjel… És ha már étel, ebédként, vacsoraként egy-egy kis luknyi kifőzdében a helyi napszámosokkal szorongva bekapunk valami jó csípős csicseriborsós egytálételt, kuszkuszt (a kuszkusz helyi alapeledel, párolt búzadara, több százféleképpen lehet elkészíteni), briket (olajban kisütött, főtt hagymától kezdve burgonyán át hallal vagy darált hússal vagy bármivel töltött leveles tészta), mindent jól megízesítve a harisszával (bitang erős fűszerkeverék).  Másnap reggel nyolc óra tájban már be is fut a sofőr, hogy körbevigyen minket a mintegy 30 kilométeres körzetben található kszárokhoz. A sofőr tartozó barlanglakások a hegyoldalba vájták, Matmata falu mellett találhatóak Tunézia még ismertebb barlanglakásai, ámde ezek lent, a földben. Mivel Matmata közelebb esik a keleti parti üdülőhelyekhez, ezeket a barlanglakásokat nagyon sok turista keresi fel. Sokuknak nem is a barlangok, hanem az jelenti a különleges élményt, hogy itt forgatták a Csillagok háborúja egyes epizódjait, és a filmesek itt hagyták a beépített díszleteket: jójó, ha az ember láthat egy évszázados lakóhelyet, de az mind semmi ahhoz képest, ha lefényképeztetheti magát egy Csillagok háborúja-díszlet előtt! Tataouine-ból a szokásos louage-zsal száguldunk Matmata felé, ahová kora délután meg is érkezünk.  Szállásunk már messziről látszik: bár a dimbesdombos vidéken nincs kiemelkedő épület, a sok parkoló turistabusz kiváló iránytűként funkcionál. A recepciósfiú mosolyogva nézi, ahogy a turisták egymás sarkát taposva tolakodnak fényképezkedni, majd átvezet minket egy Privát felirattal jelzett részhez, ahol választhatunk magunknak egy barlangot, vagyis inkább egy üreget a rendelkezésre álló 10-12 darabból. Rajtunk kívül csak egy olasz pár tölti itt az éjszakát, meg is egyezünk velük, hogy másnap egy közösen bérelt dzsippel megyünk még délebbre le, egészen a Szaharába, a Ksar Ghilane oázisba. Kényelmesen elsörözgetünk az étkezőnek kinevezett publikus lukban. A körülöttünk hangyaként rohangáló szervezett turisták elképedve nézik a nyugalmunkat: mi az, hogy nekünk nem megy a buszunk? De nem ám. Délután fél négyre az utolsó csoportos utazó is elpárolgott, mi pedig kibújunk a felszínre, hogy megnézzük, hogy is fest ez a környék igazából. Felsétálunk a vidék szemlátomást legmagasabb dombjára – a szintkülönbség talán 100 méter –, körülöttünk mindenfelé a látóhatáron egymás mögé tornyosuló hegyvonulatok, előttük kisebb magaslatok, gyér növényzetű hegyek, közöttük inkább zöldebb, virágosabb völgyek. Tavasz van még errefelé is, a téli esőzések beindították a növényzetet, hogy néhány hét, hónap múlva a szárazság újra szinte holdbeli sziklás, köves, homokos tájjá alakítsa vissza a vidéket. De most még teljes erőből tombol a természet, a mélyebb völgyek nedvesebb talaján a jókora területeket egybefüggő aranysárga virágtenger borítja, halványpiros vagy sárga tölcsérszerű virágjaikkal díszelegnek az embermagasságú kaktuszok, és apró lila virágokkal vesznek részt ebben a kavalkádban a néhány centi magas kórószerű növénykék is. A térdig, combközépig érő fűtengerben egy-egy ló, teve vagy szamár bóklászik. A felszínen egy kis falu elszórt épületekkel, a barlanglakások ellenben nem látszanak. Ez nem is csoda, hiszen ez az egyik céljuk. A matmatai barlanglakások nemcsak a téli hideg és a nyári forróság ellen nyújtanak védelmet, de észrevehetetlenségük miatt az ellenség megtévesztésére is kiválóan alkalmasak. Alaphelyzetben egy 5–15 méter szélességű és hasonló mélységű kör alakú, kútszerű lukat vájtak, és ennek a veremnek az oldalából, mint egy udvarról indultak befelé a földbe alagútszerűen a barlanglakások. Egészen sötétedésig maradunk kint, a keskeny ösvény a telihold fényénél fehéren világít, a több száz éves falmaradványok és a pálmafák sziluettje még feketébb az égboltnál, nem mindennapi látvány. Hogy ezek a barlangok nemcsak turistaipari célt szolgálnak, abból is látható, hogy sokban csirkék lézengenek, juhok, szamarak és a környékbeli házak jószágai álldogálnak. Hotellé előlépett barlanglakásunk személyzete a csillagháborús udvaron állítja fel azt a két asztalt, amelyre majd a vacsorát szolgálják fel nekünk és leendő útitársainknak. Bátran kijelenthetjük, hogy a barlangszobánknak nem kenyere a hivalkodó cicoma: a félköríves boltozatú, frissen meszelt helyiség három ágyból áll (lényegében földből, agyagból megépített pódiumra van rátéve a matrac), ezekkel nagyjából tele is van a miniszoba, az ágyak előtt a földes padlón egy rongyos szőnyeg árválkodik, a cuccaink elhelyezésére pedig falba vájt üregek szolgálnak. Lefekvésre csak később kerül sor: kiülünk a „kertbe”, a barlang előtt lévő kis padkára, nézzük az égboltot – honnan szedik vajon ezek a tunéziaiak ezt a töméntelen csillagot? A hold a környező pálmák árnyait felnagyítva vetíti a falakra, sárgás-misztikus fénye elvarázsolt, földöntúli világ hangulatát idézi, odafent a fák hajladozásából következően ugyancsak járhat a szél, de itt lent épphogy csak mozdul, és teljes a csend. Több száz évvel ezelőtt a berber földműves ugyanezt a fantasztikus látványt láthatta. Semmi sem változott. Másnap napos, meleg idő fogad minket, de még nincs forróság – mit meg nem adnának ezért a tengerparton hagyott didergő útitársaink! A jó állapotban lévő Toyota terepjárót egy idős berber sofőr vezeti szépen nyugodtan, van időnk szemlélődni. A berberek Észak-Afrika igazi őslakói, az arabok csak a 7. század környékén érkeztek erre a területre. Kemény népség volt, csatáztak a rómaiakkal, sőt az arabokkal is, akikkel mára eléggé összeolvadtak. Identitásukra ellenben most is büszkék, szokásaik, viseletük az idős nők tetovált arca még ma is elüt a hagyományos arabtól. Feltűnő például a körgallérszerű, csuklyás, vastag szövésű gyapjúköpenyük, amely nemcsak a kolduló szerzetesek ruhájára, de még inkább Obi-Wan Kenobira emlékeztet, a Csillagok háborúja sok ihletet merített innen. A mostani környék még a tegnapinál is nagyobb élmény, és ismételten Tunézia sokszínűségét mutatja: alig teszünk meg néhány tíz kilométert, a vidék máris teljesen megváltozik. A dombos-hegyes Dahra-hegység alapvetően sziklás, de a nedvesebb téli időszak miatt a közeli sivataghoz képest még viszonylag sűrűn bokrokkal, alig néhány centisre megnövő növényzettel borított. Útközben a hegyeket, dombocskákat kerülgetve vagy rájuk felkapaszkodva egy-egy magasabb pontról messze ellát az ember. Érdemes megállni és kiszállni, mert kifejezetten grandiózus látvány a reggeli párába burkolózó, a látóhatárig elnyúló félsivatagos, hegyes-völgyes vidék.  Délebbre egyre inkább elmaradnak a hegyek, és végeláthatatlan sztyeppés, kősivatagos vidék Bár az idevezető úton szinte semmi forgalom nem volt, az oázisban szép számmal van turista: több kempingnek nevezett sátoregyüttes is várja az ideérkezőket. A helyi dizájnnak megfelelő berber sátrak nagysága és berendezése komfortfokozattól függően változik az egyszerű, alig embermagasságú, nádból készült, ajtó nélküli luktól a szőnyegekkel borított fejedelmi kivitelű változatig – mondanom sem kell talán, hogy minket nem ez utóbbiban helyeztek el. A tűző napon álló kunyhóban napközben eszméletlenül meleg van ugyan a ráterített fekete nejlonfólia alatt (elsősorban a homokviharok és nem az eső ellen véd), de a hely teljesen felkészült turisták fogadására, és egy kis medence is van, valamint náddal fedett, szellős teraszokon szolgálják fel az ebédet és a fakultatív italokat. Ez utóbbinál nem élnek vissza monopolhelyzetükkel, és nem fog vastagabban a ceruzájuk, mint eddig bárhol. És ez bizony nagyon szép szokás. Bár a nap most már tényleg hétágra süt, a gyors étkezés után sapkánkat a fejünkbe húzzuk, vastagon beburkoljuk magunkat 24-es faktorú napkrémmel, és indulunk szétnézni. Szinte minden egyes lépésnél van valami érdekes látnivaló a homokdűnék formáinak megunhatatlanságán túl a homokban remek nyomokat hagyó skarabeusbogáron (prózaibb nevén: galacsinhajtó), a délutáni tevegelésre várakozó állatokon, a fák hűvösében pihengető birkanyájon át egészen egy olasz motoros társaság érkezéséig, akik nem sokat vacakoltak, hanem ledobálva magukról ruháikat élvezettel merültek bele az oázis tamariszkuszfákkal árnyékolt, alig tízméteres tavacskájába, ahol eddig csak vezeti be a Keleti-Erg (jelentése: homoksivatag) homokdombjait. A keskeny, kanyargós földút mellett szabadon kószáló tevecsapatok legelésznek a gyér növényzetből, összepányvázott lábú, legelni kicsapott szamarak állnak melankolikusan, majd itt-ott sötét folt szakítja meg az egyformán vöröses- sárgás tájat, a félnomád berberek jókora sátrai. A sztyeppés részt végleg elhagyva rátérünk a líbiai határ felé, egyenesen a délre vezető útra. A vidéken bármikor előfordulhat vihar, ilyenkor a környező finom szemcsés homok nemcsak a látótávolságot csökkenti le fényes nappal akár néhány tíz méterre, hanem az utat is belepi homokkal. Hogy ez mit jelent, abból most csak ízelítőt kapunk, amikor szinte vakon belehajtunk a szél által felkapott 20–50 méter széles homokfalba, a sofőr a váltóhoz kap, visszaváltás, padlógáz, a kocsi csúszkálva, de az irányt nagyjából tartva átvág a falon, hogy aztán a túloldalán kijutva újra ragyogó napsütésben, tiszta úton folytassuk utazásunkat. Ettől kezdve jobbról-balról homok és tevefűcsomók. Bő fél óra múlva aszfaltnak már nyoma sincs, sőt már útnak is csak alig, a homoksivatag dűnéi között pedig feltűnik egy (pálma)facsoport, a Ksar Ghilane oázis. Az oázis körül fallal körülvett néhány házas település, alacsony lakóházak a szokásos stílusban, piszkosfehér fal, kis ajtó, semmi ablak. Előttük a szeméttel, hulladékkal, eldobált nejlonzacskókkal bőven ellátott homokban egy betonoszlop, rajta egy csap, körülötte 10-20 literes marmonkannák és néhány berber asszony a szokásos viseletében: bő, földig érő, piros kockás ruha, félretaposott papucs, a fejükön gyapjúból készült fejkendő, csuklójukon jó néhány karkötő. Akármerre is nézünk, homoksivatag. Ahogy az útikönyv mondja: itt álmaink végtelen homokdűnéi valósággá válnak. Bár az idevezető úton szinte semmi forgalom nem volt, az oázisban szép számmal van turista: több kempingnek nevezett sátoregyüttes is várja az ideérkezőket. A helyi dizájnnak megfelelő berber sátrak nagysága és berendezése komfortfokozattól függően változik az egyszerű, alig embermagasságú, nádból készült, ajtó nélküli luktól a szőnyegekkel borított fejedelmi kivitelű változatig – mondanom sem kell talán, hogy minket nem ez utóbbiban helyeztek el. A tűző napon álló kunyhóban napközben eszméletlenül meleg van ugyan a ráterített fekete nejlonfólia alatt (elsősorban a homokviharok és nem az eső ellen véd), de a hely teljesen felkészült turisták fogadására, és egy kis medence is van, valamint náddal fedett, szellős teraszokon szolgálják fel az ebédet és a fakultatív italokat. Ez utóbbinál nem élnek vissza monopolhelyzetükkel, és nem fog vastagabban a ceruzájuk, mint eddig bárhol. És ez bizony nagyon szép szokás. Bár a nap most már tényleg hétágra süt, a gyors étkezés után sapkánkat a fejünkbe húzzuk, vastagon beburkoljuk magunkat 24-es faktorú napkrémmel, és indulunk szétnézni. Szinte minden egyes lépésnél van valami érdekes látnivaló a homokdűnék formáinak megunhatatlanságán túl a homokban remek nyomokat hagyó skarabeusbogáron (prózaibb nevén: galacsinhajtó), a délutáni tevegelésre várakozó állatokon, a fák hűvösében pihengető birkanyájon át egészen egy olasz motoros társaság érkezéséig, akik nem sokat vacakoltak, hanem ledobálva magukról ruháikat élvezettel merültek bele az oázis tamariszkuszfákkal árnyékolt, alig tízméteres tavacskájába, ahol eddig csak néhány tevetrágya libegett magányosan a feltörő hévíz forrástól ide-oda sodortatva. A késő délutáni programunk a Matmatában kialkudott árban szintén benne lévő kétórás tevegelés. Célpontunk a néhány kilométerre a homoksivatagban lévő kszár, az oázis névadója. Őszintén szólva korábban sem tartoztam a tevegelés mániákus rabjai közé, de ez a mostani túra egyértelműen bebetonozott a „nem, nem, soha!” harcvonalra: szerintem a teve kényelmetlen, lassú és unalmas. Amikor pedig nem lassú, akkor arról jobb nem is beszélni. Az útikönyvek szerint Ksar Ghilane a körülötte lévő elképesztő homokdűnék miatt Tunézia legszebb sivatagi tájképe. De képtelenség úgy gyönyörködni a tájban, vagy netán fényképeket csinálni, hogy közben ezeken a valóban elképesztő, 2-4 méter magas, meredek falú homokdűnéken a teve fel-le kapaszkodik. Így hamarosan a gyalogos változat mellett döntöttem, és így kóboroltam egymagam mindaddig, amíg az oázis csak egy távoli foltként mutatta a hazavezető irányt. Jó két órát, egészen sötétedésig kanyarogtam a dombok között, amelyek sokszor a fejem fölé magasodtak, megfigyelve a lemenő nap által egyre mélyebb narancs-vörös lenyűgöző színekre festett homokot, a dűnék egyre kontrasztosabb, hosszabb árnyakat vető árnyékait. De sajnos hiába lestem valami élőlényre: néhány bogáron kívül semmi sem akadt az utamba. Pedig elméletileg élnek itt sivatagi varánuszok, kígyók – köztük szarvasvipera – és skorpiók is, de ezek az oázis közeléből már biztos elmenekültek, mivel errefelé a helyiek egyik jó pénzért kínált szuvenírje a kígyóbőr, illetve a műanyag gyantába öntött skorpió. Az állatok pedig vagy értenek a szép szóból, vagy kipusztulnak. Napnyugtával a hőmérséklet drámaian esni kezd, nem úgy a hangulat a kemping éttermében, ahová befut most már a teljes létszám: egy francia csoport és egy tuniszi fiatalokból álló társaság. Előbbieknél whiskysüvegek, utóbbiaknál dobok kerülnek elő, így éjjel kettőig megy a tánc a helyi zenére, ki így, ki úgy, mindenki a maga módján. A szeánsz végén a tunéziaiak elpakolják a dobokat, mi pedig a hirtelen támadt csendben nézegetjük még egy darabig a pálmák levelein áttűnő teliholdat, hallgatjuk a szél játékát a fák között, a madarak már rég elcsitultak, egy kutya ugatása hallatszott valahonnan nagyon a távolból… Ismét egy remek hely, egy különlegesség, egyedülálló élmény, és milyen egyszerűen elérhető! Lefekvés előtt még eltűnődünk a zuhanyozóban strázsáló jó 10 centi hosszú, szőrős lábú, nagy potrohú pókon, majd szúnyogriasztóval alaposan befújjuk magunkat éjszakára. Ne rajtunk keresse a szúnyogot a pók. A következő reggelen a napfelkelte élvezetes, ámde komoly akaraterőt igénylő látványával indul, majd sofőrünk gázt ad, és meg sem áll a gabesi vasútállomásig, ahonnan már ismerős a terep visszafelé. Útközben szinte észrevétlenül kezd beborulni az ég, és mire megérkezünk Sousse-ba, már szemerkél is az eső – ahogy ez errefelé északabbra többé-kevésbé mindennap előfordult. Hát nem volt érdemes inkább a sivatagban bóklászni? (A fotókat kedves barátom, Balázs készítette: balazsbuzas.com , van ott más is!)