Márciusi lapszámunkban már javasoltunk egy olyan úti célt, nevezetesen Tunézia déli részét, ahol az előszezoni olcsóságot kihasználva egy kis egyéni kezdeményezéssel igazán különleges élményekben lehet részünk. Most az utazási irodák friss ajánlatait böngészve egy másik ilyen helyet ajánlunk: a török Riviéra egyedülálló történelmi emlékeiből annyit, amennyi egy szűk hét alatt bejárható. Nem tudom, sikerül-e bemutatni, hogy milyen egyszerűen lehet egy előszezoni és emiatt unalmasnak tűnő, de olcsó utazást arra használni, amire igazából a legalkalmasabb: saját szervezésben megnézni a környező remek kulturális lehetőségeket akkor, amikor nincs forróság, amikor a tenger hullámai már mélykékek, de még nem nagyon csábítanak fürdőzésre, és amikor nyugodtan nézelődhetünk kedvünkre, mert nem zavarnak minket a főszezonban mindent ellepő turisták. Nem tudom, sikerül-e, de azt talán állíthatjuk, hogy az „egyet fizet, kettőt kap” akciók csak a megrögzött pesszimisták (vagy az élet nagy dolgaiban jártasabbak? – e kettő nem feltétlenül ellentmondás) körében ébreszt ösztönös gyanakvást. Teszem fel azt mondják, hogy lám, itt van például a házasság, ahol az ember a bájos hitves mellé megnyeri a kevésbé bájos anyóst is (plusz a gyászoló rokonságot), és vigaszágon még az is kiderülhet, hogy egy tündéri kisgyerek is benne van az akciós csomagban, életünk értelmének korábbi szeleburdi lépéseinek következményeképpen. Ez persze olcsó poén, vissza is szívom, koncentráljunk ezek után csakis a pozitív dolgokra. Tehát amikor megláttuk a törökök mediterrán tengerpartjára szóló előszezoni ajánlatot, amelyben az egy főre vonatkozó főszezoni ár feléért két személy részére ajánlottak egy hetet repülővel, transzferekkel, reggelivel, tengerparti hotelekben a közismert Antalya környékén, meglátni és megszeretni, illetve egy március végi időpontra azonmód jelentkezni rá, ahogy mondani szokták, egy pillanat műve volt. Az egyhetes tartózkodás első felében Antalyától nyugatra, a második felében keletre van a szállásunk, félidőben átszállítanak minket, ennek része Antalyában egy ebéd és az elmaradhatatlan vásárlási lehetőség. Utóbbiról annyit, hogy Törökországban inkább azt kellene közölni, hol nincs vásárlási lehetőség, lévén a turistaiparra kihegyezett tengerparti vidék összes szőnyeg, terítő, bőrkabát, kiskancsó, nagykancsó, egyéb cserép, vízipipa, aranylánc, fakütyü, rézpityke és ki tudja mi minden szuvenír kereskedője a téli holtszezon után úton és útfélen küzd, mint lúd a jégen, hogy eladja mindezeket az (anti)praktikus javakat, a még egyelőre csak szűken csordogáló turistafolyamnak. Elsősorban azért megyünk, hogy körülnézzünk a környéken, de nem a szervezett fakultatív programok keretében: minek jóval többet fizetni, várni az elkéső útitársakra, órákat tölteni feleslegesen mindenféle üzemekben, ahol a szövés vagy a köcsögözés megtekintése ürügyén a máshol kialkudható árnál jóval magasabbért próbálnak a turistákra rásózni valamit, és a gyakorlat azt mutatja, sikerrel. Aki főszezonban látogat ide, elsősorban a tengerpartért, a nyüzsgő életért, a számtalan szórakozási lehetőségért teszi, és talán kevésbé azért, amit ezenkívül kínál ez a környék, márpedig kínál, ráadásként közismert az itt lakók vendégszeretete, és Buda várának 1541-es elfoglalásával kezdődő 150 éves „ideiglenesen hazánkban tartózkodó baráti hadseregük” jelenlétére alapozva rokonoknak tartott magyarok felé irányuló szívélyessége. És ez a török vendégszeretet akkor is így van, ha az idegenforgalom miatt az önzetlenség nagyrészt üzleti alapokra helyeződött át, azaz: jól lehúznak, ámde közben igen nagyon szeretnek. És ha ez nem lenne elég, kis túlzással alig találunk olyan helyet, ahol karnyújtásnyi távolságban ne lenne valami ókori építészeti emlék, leginkább a Római Birodalom idejéből, de nemritkán jóval korábbi, időszámításunk előtt több ezer évvel ezelőttről. Egyesek szerint a legszebb görög romvárosok igazi lelőhelye van itt, ezen a lykiai partvidéken, és én sem szeretném leszólni például a Görögországban látható romokat, de jelentős részük tényleg olyan állapotban van,   elképzeljük, milyen is lehetett ez anno valójában. Személy szerint amikor el bebarangolására. Jelszó, hogy nincs kapkodás, lássunk inkább kevesebb helyet, de hagyjunk időt a szemlélődésre, rohanni tilos, lásd a szervezett csoportok „mindjárt indul a busz” stresszeit. Egy japán turistacsoport persze játszi könnyedséggel abszolválná egy hét alatt az összes történelmi nevezetességet – aki már látott japán turistacsoportot, amint őrjöngve fényképezik a tájat, az épületeket, egymást és egymás fényképezőgépeit, tudja, miről beszélek, aki nem, az örüljön a szerencséjének. Milyen időjárásra számíthatunk? Emlékeim szerint az Egri csillagokban olyasmi is szerepel, hogy a meleghez szokott törököknek a beállt hideg idő miatt is lett elegük a harcokból, hiába öntözgettek a fejükre a falakról a vendégszerető magyar menyecskék mindenféle melegítő dolgokat: forró vizet, szurkot, gulyáslevest csipetkével, ezt-azt. Ez a fázós török momentum aztán jó erősen megmaradt az emlékeimben, így amikor néhány évvel ezelőtt Közép-Törökországot jártam be, hasonlóan a márciusi időszakban, könnyű széldzsekiben, hiába vettem alá az összes pólómat, olyan szinten szétfagytam a hegyek között, hogy naponta többször is mehettem volna gyónni a hidegriogató, ámde nyomdafestéket csak a kortárs irodalmi művekben tűrő indulatszavak miatt. Mert piszkosul hideg volt, a mínuszok csak  Múltbeli emlékeim változatlanságába vetett hittel érkeztünk meg Antalya repterére, majd az 50 kilométerre délnyugatra eső Kemer városa melletti kis üdülőfaluba (Kiris), hogy mindent megnézzünk, ami az egy hétbe belefér. Első feladat: derítsük ki, hol lehet itt azonnal enni-inni, ámde az idegenvezető szerint sehol, mert ez egy igen kicsinyke üdülőfalu, csak szállodák vannak, és legközelebb innen a nyolc kilométerre lévő Kemer van, ahonnan sok panasz érkezett az éttermekre vendégátvágás miatt, és ahová ráadásul igen bonyolult eljutni. És ne is fárasszák magukat ilyesmikkel, kedves vendégeink, mert fakultatív kirándulásaink során mindent megtekinthetnek, amúgy pedig gyorsan fizessenek be ezekre is, meg a félpanzióra vagy az all-inculisive-ra, nehogy éhen tessenek itt halni. Ennyi szöveg után (tudvalevőleg ha az alaputazás olcsó, ezeken a tételeken megy a kasza) száz százalék, hogy néhány perces körzetben található helyi jellegű kis étkezde – nem pedig hangulattalan szállodai hodály – és boltocska is, ahol a hűtött italok a korábban már felsorolt felhozatalból szépen bezsákolhatóak, hogy ezek után a szobákban lebzselő hűtőszekrényben várják a kirándulásokról visszatérő szomjas utazót. Sejtésünk hamarosan bizonyosságot nyert, így nem sokkal később már jóllakottan, azzal a megnyugtató érzéssel tudtuk szerét ejteni Kemer megtekintésének, hogy a helyi sör az igen iható fajtából való. Kemer különben szintén üdülőfalu egy hegyekkel, erdőkkel övezett csendes kis öbölben, csak nagyobb, mint a szálláshelyünk.  Sütött a nap szépen, 25 fok is lehetett, de nem így a tenger, ezért ebben a márciusi időben ez a mártózás nagyjából olyan érzés volt – ne színezzük –, mintha az öblöt körülölelő hegylánc csúcsait fedő hóban hempergőztünk volna. Délutáni-esti programunk a szintén elég közeli Olimposz és Chimaera meglátogatása. Olimposz nem az „igazi” Olimposz, az istenek lakhelye, mert az Görögországban van, hanem csak egy helyi Olimposz, de nekünk ez is elég igazi, mert itt van. Amúgy Olimposz nevű hegy van még néhány az ókori görögök történetében, egyebek között a szintén Törökország területén fekvő Trója mellett mysiai Olimposzról figyelték az istenek Trója ostromát. A mi Olimposzunk ma a hátizsákos turisták kedvelt üdülőhelye, hangulatos utcák, leanderbokrok, fenyőfák és közöttük a bizánci kultúra maradványai: fürdők, szarkofágok, színház- és templommaradványok. De ez a vidék igazából naplemente után különleges, itt található ugyanis Chimaera, az a 250 méter magas sziklás hegy, amelynek a belsejéből felszivárgó metángáz lángjai mint megannyi tábortűz világítanak a sötét éjszakában. Chimaera a mondavilágban harmadrészt kecske, harmadrészt oroszlán, harmadrészt sárkány testű alak, és lévén hogy egy ilyen lénynél szériatartozék, tüzet fúj, így az ókori emberek számára nem volt kérdéses, hogy ez a szörny vette birtokába a hegyet. Felmászni a sziklákon a lobogó lángok misztikus helyére nem túl nehéz feladat, de kell egy zseblámpa és tartalékként még egy, mert ennek hiányában mobiltelefon világításánál, majd pedig az egyszerű holdvilágnál (mindkét verzió kipróbálva) kissé körülményes a lejutás, feltéve ha az ember nem feltétlenül szándékozik lerövidíteni a földet érést egy szakadékba zuhanással. De odafent leülni a lángok mellé, amelyek vöröses fényükkel épphogy csak megvilágítják a környező sziklákat, és nézni, ahogy a sötétségben közelebb és távolabb ott hunyorognak az aprócska, máshol nagyobb lángok, egyedülálló élmény. Következő napunkon Termessost vettük célba. Ha a romokat egységes városként nézzük, Termessos – amelyről már időszámításunk előtt 800 évvel Homérosz is írt – mondható a legjobb állapotúnak. Ez részben fekvésének köszönhető, hiszen a két hegylánc által közrefogott ezerméteres magasságban lévő völgybe való felkapaszkodásról még Nagy Sándor katonái is lemondtak. Ide nemigen visznek szervezetten turistákat sem, a hajtűkanyarokban bővelkedő szűk szerpentinen buszokkal elég nehéz felevickélni a város bejáratáig, és onnan is kaptatós, bokaficamos bejárni az egyes romokat. Ám Kemerből busszal, egy antalyai átszállással könnyen elérhető. Gyorsan elrepült az itt eltöltött négy óra, megkapó látvány az agora, a gymnasyum, a templom, de a leglélegzetelállítóbb a csúcs oldalába épített négyezer fős színház. Körülötte a szakadék százméteres mélysége, a szurdokszerű völgy túloldalán pedig fehér mészkősziklacsúcsok törnek az égbe, fölöttük kiterjesztett szárnyú, hatalmas ragadozó madarak írtak le méltóságteljes íveket. Kiültünk a nézőtér lépcsőire, körülöttünk fütyült a szél, meredeken lent alattunk a színház félkör alakú térsége, az orkesztra, és az egykori kórus helyén az élénkzöld fűben szanaszéjjel heverő fehér szikladarabok helyére odaképzeltük az ókori színdarab szövegét emelt hangon recitáló színészeket. Hazamenetel előtt még vagy egy órát barangoltunk a város temetőjében százával heverő, díszesen faragott, méretes kőszarkofágok között – testközelben az ókor, hihetetlen látvány ez is. Másnap autót béreltünk, és először Limyra felé vettük az irányt. A szokvány útikönyvek ugyan nem jegyzik (ezen a vidéken annyira sok érdekes romterület van, hogy még egy részletesebb útikalauz sem említheti mindegyiket) és nem is a főútvonal mellett fekszik, de érdemes eljönni errefelé. A időszámításunk előtti 5. század óta létezik, az 1. században nagy erejű földrengés rombolta le, de a városka végül csak a 9. századi arab seregek megjelenése után néptelenedett el. A település az akropolisz – a vár, az élők védelmére – és a nekropolisz – a temető, a „halottak városa” – között fekszik. Egy amfiteátrum, az egykori házak összevissza heverő kőtömbjei és a hegy oldalába, a sziklába vájt impozáns sírok jelzik az egykori település nyomait. Valamint egy mezítlábas helyi lakli srác, aki a nem várt turistákat megpillantva felrévedt a háza előtti padról, ahol napközbeni sziesztáját töltötte – csak azért, hogy az éjszakai alváshoz gyakoroljon egy kicsit –, és baksis reményében ott kutyagolt mögöttünk, ámde hiába. Hazafelé a hegyek közé kanyarodtunk fel falvakat nézni, odafenn tél és hó, döcögős makadámút, sivár mozdulatlanságba merevedett lomb nélküli fák, ember nélküli települések. A napsütést gyakran takarta mélyfekete felhő, és ilyenkor a hőmérséklet hirtelen vagy tíz fokot is esett. Ahol viszont a tenger felé vezetnek a völgyek, a téli világból hirtelen a napfényben tündöklő, virágba borult fákkal borított tengerparti tavaszba csöppentünk. Szinte láttuk lelki szemeink előtt, ahogy odalent a szállodában tobzódnak a többiek, tömik magukba a sok szilárd halmazállapotút, lötykölik befelé az elemi jó erkölcsbe is ütköző módon felvizezett söröket, merthogy az all-inclusive-ra kifizetett pénz kárba ne menjen már, leesszük, leisszuk, de le ám! Itt a hét közepe, tehát szállodát kell váltanunk, így keletre utaztunk mintegy 130 kilométert.Közös busszal ment a csoport, így az utazási iroda minket is a karmai közé kaparintott, hát ki is tombolta magát. Kapunk is az orcánkba a „faktorikból”: bőrüzem, ékszerüzem, történelmi panoptikum, és ha nem ígérjük be a kisbaltát meg a kiegyenesített kaszát, lett volna akciós textilüzem is, de beígértük, és nem lett. Jó, megértem, abból van pénz meg jutalék a szervezőknek, ha ilyen helyekre viszik a nagyérdeműt, de nekem meg reklámzacskóm van arról, hogy hülye nem vagyok, bocs. Amúgy csoportunk többi eddigi fakultatív túrákon edződött tagja már szépen meg volt nevelve, csak ültek megtörten, már megszokták, hogy nincsen rózsa tövis, illetve akciós üzemlátogatás nélkül. De végül így is maradt Antalya futó városnézésére néhány óránk. Antalya a partvidék központja, a holtszezonban egymilliós, a főszezonban ennek ötszörösére duzzadó, pálma-, leander-, citrom- és narancsfákkal szegélyezett utcáival tipikus mediterrán üdülőkörzet, háromezer éves múlttal, központjában remek óvárossal, kikötővel. Időnkből csak egy futó ismerkedésre telt, és estére meg is érkeztünk a szállodába, Manavgat kisváros tengerpartjára. Az időszámításunk előtti 12. században görögök érkeztek a Földközi-tenger partvidékére. Bár már érkezésük előtt is voltak errefelé települések, jöttükkel négy nagy város fejlődött ki: Perge, Silyon, Aspendos és Side – ezek közül az utóbbi kettő a másnapi útitervünkbe vett romvárosok, mert egy nap alatt mind a négyet csak kapkodva lehetne végignézni, úgy meg nem érdemes. Perge története a trójai háború idejéig nyúlik vissza, de ma látható romjai leginkább a görögökhöz, illetve az időszámításunk előtti 2. században kezdődő római uralom alatti idejéhez köthetőek. Leglátványosabb a ma is jó állapotban lévő tizenötezer fős amfiteátruma, amely Kis-Ázsiában a legnagyobbak közé tartozott, és szintén mutatós a közvetlen közelében fekvő stadion is, amely tizenkétezer nézőnek biztosított férőhelyet. Jártak itt a perzsák, Nagy Sándor és Pál apostol is, majd a Római Birodalom összeomlása után csak egy rövid időre népesítették be a szeldzsuk törökök, mielőtt a városka fokozatosan elhagyatottá vált. Ránk maradt fürdője, vízvezetéke, bazilikája, agorája, hatalmas kőkapukkal zárt, oszlopokkal övezett kikövezett útjai, szanaszét heverő kőszarkofágjai az egyik legnagyobb hellén, illetve római kori emlékké teszik. Nem messze tőle az ókor egy nevezetes városának romjai emelkednek: Aspendos. A mellette lévő folyónak köszönhetően Aspendos a görög időkben mozgalmas kikötőváros volt. Pénzeket vert, tagja volt a perzsák kiűzése után Athén vezetésével megalakult déloszi szövetségnek, és a Római Birodalom részeként is virágzott. Marcus Aurelius uralkodásának idejéből származó, igazán remek állapotban megmaradt húszezer fős amfiteátruma világviszonylatban is a legszebbek közé sorolható, amiért feltétlenül megéri ide eljönni. Busszal és néhány kilométeres sétával jól megközelíthető, és egy egynapos kirándulásba szépen belefér a szállásunktól alig néhány kilométerre lévő Side felkeresésével együtt. Side egy kis félszigeten fekvő, hangulatos panzióival kellemes ittlétet kínáló városka, megtűzdelve kétezer éves romokkal, a dűnés tengerpart mellett álló huszonötezer fős amfiteátrummal, agorával, fürdővel, és felejthetetlen látványként a kikötőnél a tengerparton valóban lélegzetelállítóan a kék égbe meredező hófehér oszlopokkal, az Apolló-templom maradványaival. Utolsó napunkon bebuszoztunk a környék másik nagyvárosába, Alanyába, egyrészt a tengerbe nyúló sziklás hegytetőn épült szeldzsuk erőd, az ottani egyedülálló kilátás, másrészt a számos utcát betöltő üzletekben megejthető kötelező szuvenírvásárlás miatt. Ezzel véget is ért a szűk egyhetes ittlétünk, ami alatt láttunk néhány környékbeli ókori érdekességet, de így is kimaradt még jócskán belőlük. Remélem, sikerült bemutatni, amire vállalkoztunk, hogy milyen nagyszerűen ki lehet használni az előszezoni utazások akcióit egy-egy különleges hely felfedezésére – már a szálloda éttermén kívül is – szervezett stressz és turistaáradat nélkül.