Addig is, míg Önök hozzájutnak a könyvhöz, ide írok pár bekezdést a bevezetőjéből, ami rövid lesz, nem fog fájni, de egy könyvhöz mégiscsak szükséges, mivel nem indulhat csak úgy pricc-prucc egy útleírás; még az óvodából tudom, mert megmondta az Enikőke nénike, hogy lám az elefántnak is azért van ormánya, hogy ne kezdődjön olyan hirtelen egy ilyen nagy állat.

Mert ahogy az előző i indonéz utjaink (jávai nevezetességek, Borobudur temploma és a Bromo vulkán után Dél-Borneo dajak falvai, majd a Celebesz-i toraja föld és Bali volt a menet) végén is terveztük, a rákövetkező év őszére folytatni akartuk a bóklászást, jelesül az Indonéziában legkeletebbre eső Pápuán, ahogyan Új-Guinea indonéz felét nevezik, majd valamit a kevésbé közismert nevű Maluku térségben, más néven a Fűszer szigeteken, amely számos kisebb földdarabjával ott fekszik a Csendes–óceánhoz tartozó tengerekben, Pápuától úgy félezer kilométerrel, de már nyugatabbra.

Mert addig kell így és ilyen helyekre utazni, míg bírjuk a hátizsákot és míg az embert hálás leszármazottjai el nem helyezik a Több Nap Mint Kolbász idősek otthonában, koszt-kvártélyra.  Meg aztán a Kádár-korszakban, miközben ismerőseim hol ill-, hol legál módon falcoltak le Nyugatra, a bizonytalanságba, én már akkor is a kalandot választottam, és maradtam, így van mit most bepótolnom. Lévén abban az időszakban nyugatra utazni kissé nehézkes volt, hátha kint marad az ember, és akkor kivel épült volna az a szép szocializmus? (Már nyitva a határ? Az utolsó kapcsolja le maga után a villanyt!) És bár egyértelmű volt, hogy a mi társadalmi rendszerünk volt a fejlettebb, egyik akkori munkahelyemen komoly fogadást nyertem azzal, hogy Hegyeshalomnál ugyan melyik irányba néz a szögesdrót: ha kifelé, akkor azért, nehogy a sok nyugati polgár ideszökjön hozzánk. Ha pedig befelé, azt már nem is említettem és ennek ellenére viszonylag rövid időn belül sikerült újra munkahelyet is találnom, dacára a „munkaviszonya fegyelmi úton megszűnt” jogállásomnak, a slampos diktatúra éberségének kijátszásával. (És bevallhatom, azóta sem kértem felvételemet az „Akiket a sarló-kalapácsos elnyomás az utcára taszított” gittegyletbe. Mert a franc se akart sarlózni, vagy kalapálni.)o, de most megint bekövetkezett az ősz, amikor jókat lehet utazni, egyrészt ilyenkor már senki nem akar: görögből már megjöttek, síelni meg még nem mennek a népek, másrészt a Távol-Keleten ilyenkor már jó az idő.

Szeretem tehát az őszt, bár talán nem úgy fogalmaznám meg, mint tette azt Krúdy Gyula, az ősz másik nagy barátja: „Én az őszt szeretem, midőn a kis madarak elbújnak az erdőkbe, hogy tavaszra már kis csontvázaikat sem találni meg.” Ám ez a kirándulás sem ígérkezett egy rövid, hétvégi kiruccanásnak, ezért az első küzdelmet természetesen a munkahelyemen kellett megvívni. És ami nem tűnt könnyű menetnek, mivel a főnököm szemében már tavaly is láttam lobogni a szent harci tüzet, hogy dombon ülő vadászkutya legyen, konkrétan, ha engem még egyszer ilyen hosszú időre szabadságra elenged. És ezt többször említette is, nagyjából olyan szóösszetételben, hogy dombon ülő vadászkutya legyek, ha téged még egyszer ilyen hosszú szabadságra elengedlek. És ezt járulékosan kiegészítette néhány keresetlen félszóval, mikor erre külön késztetést érzett. Persze, én sem hergeltem, sőt nem győztem hangsúlyozni, hogy bár eddigi önös érdekeimet talán még a Cég dolgainál is előbbre helyeztem, de most hibámat belátva vettem egy 180, sőt 360 fokos fordulatot! És eztán engedelmeskedek én a kimondott szónak (és csak abban tartottam fönn magamnak némi koncessziót, ha a körülmények olyan fordulatot vennének, hogy mégse).

Mindezek alapján azért kialakult bennem egy olyan érzés is, hogy huzamosabb szabadság ötletével előrukkolni időnek előtte nem volna célszerű. Sőt, tán leginkább olyan, mint -hogy egy könnyen érthető példát említsek-  mondjuk a tésai kocsmában, a momentán ott időző Vlagyimir Klicskónak csak úgy, se szó, se beszéd, sutty, lekeverni egy visszakezes jutasi pofont: kontraproduktív. Óvatos csávó vagyok tehát -meg hát egy kicsit el is vagyok kényeztetve, és ez legyen számukra elismerés- mert szerencsére eléggé el vagyok szokva az olyan főnököktől, akiknek egyetlen hibájuk, szegényeknek, hogy hülyékkel vannak körülvéve. De nemcsak óvatos, meg elkényeztetett, hanem emellett trendi csávó is vagyok, ezért hát simán megvettem a repjegyeket. (És nem csak ezért vagyok trendi csávó, mert amúgy is trendi csávó vagyok, még ha nincs is a bal nyakszirtemen egy kínai írásjegy tetkó, amiről aki magára verette azt hiszi, hogy valami bölcs mondás és tényleg az, mert azt jelenti, hogy a viselője apai ágon egy cerkófmajomtól származik. Sőt a nyelvemben sincs piercing, így amikor lucskoskáposztát breakfastolok, nem is tekeredik rá sem a káposzta, sem a lucsok.) Ámellenben azért is vagyok trendi csávó, mert ugye az idő haladt, én pedig taktikusan továbbra sem vettem ki a szabadságomat, aminek mindenki nagyon örült, hogy mehetett télen telelni, nyáron nyaralni, hétvégente pedig piszkosul berúgni, mert én az ezt követő fejfájós hétfőkön is álltam a sarat, már amennyire állható volt az a sár. Mert ha nem, hát belehasaltam, szanzsén. De egy a lényeg: eljött az október, és nekem megvolt minden szabim, mondhatni csont nélkül. És ekkor említettem, hogy elmennék én is, e’ppici. És hogy ezügyben fix repülőjeggyel is bírok, uszkve, másfél hónapos időintervallumra, odavissza viszonylatban, de csak azért, hogy fogyjon az a fránya szabadság, csak hogy fogyjon! És akkor mindenki a szívéhez kapott. Hogy jaj! Miért nem egyeztettél korábban velem? –kérdezte a főnököm egy megkínzott vértanú hangsúlyával, és teljesen úgy tett, mint aki mintha kimaradt volna valamiből (és pont olyan megkínzottnak tűnt, mint Szent Sebestyén, csak nem volt annyira véres). Miért, te hány hetes szabira gondoltál? – tettem én ekkor egy taktikus flikk-flakkot és vontam be a beszélgetésbe interaktív, mert ugye mégiscsak ő a főnök, a nagyhatalmas, kapja is érte a sztárgázsit, fontos hát az ő véleménye. Hát ő legfeljebb, de tényleg csak legfeljebb, két hétre. Na, látod –világítottam rá reflektorként az ok és okozat dialektikájára-, hát pont ezért. És sietősen távoztam az Exit felirat irányába. Csalódást kell Önöknek okoznom, az előzetes várakozásoktól eltérően a munkaviszonyom nem szűnt meg azonnali hatállyal, ahogy azt munkajogi szakkifejezéssel mondják, terminus technicus: páros lábbal. (Azt kérdezed, hogy hol van ilyen remek cég? Majd hülye lennék elmondani. És hogy mióta dolgozom itt? Mióta, mióta! Amióta a keksz pilóta! Hát azóta, amióta komolyan megfenyegettek, hogy most már tényleg kirúgnak. Mindamellett nem állítom, hogy elsőkézből tudom, de meggyőződésem, hogy a Mennyország kapujában, Szent Péter előtt még senki sem panaszkodott arra, hogy az életében olyan keveset tudott csak dolgozni.) Erről tehát ennyit és inkább az úti előkészületekről írok néhány mondatot és arról sem sokat, mivel az előző út óta ezek a sztenderd dolgok nem változtak, az útitárs sem, ki is a feleségem; a továbbiakban Ildikó. (Vagy szinonim jelzős szerkezetek).

Aki számára, hogy útleírás is lesz a dologból, az már sejthető lehetett annyiban, hogy egy kockás (négyzetrácsos) füzetet is a kikészítettem a holmik közé, és ő el nem hallgathatta abbéli véleményét, hogy most ő is visz egy ilyet, mert én mindig félreértelmezem a teljesen félre nem értelmezhető dolgokat. És rosszul látok olyasmiket, amiket jól lehetne látni. Vagy fordítva. És hogy most ő lerántja a leplet. Értem én, lerántottam én is a leplet már annyi mindenről és annyiszor, hogy hajajj, de valaki mindig visszarántja. De nekem akkor is -Kedves Elvtársak, Kedves Elvtársnők, Kedves Barátaim és Kedves Katufrék Elvtárs!- ez a küldetésem: vajon hogy, s’ miként véshetném fel nevemet a történelem oszlopaira? És távol álljon tőlem, hogy port hintsek a szemekbe! Vagy zsizsiket. Mert mit mondok majd én a kisunokámnak, ha majd nyiladozni kezd az agya, lemászik hintáról, leteszi a kis kezében levő pogácsaformát és kisszitát és keményen a szemembe nézve kérdőre von, hogy külföldi utazásaim során levont tapasztalataim hazai párhuzamos vonatkozásaira ugyan miért nem világítottam rá, holott nekem erre a balsorssal vert, édes hazánk, Magyarország sorsának jobbra fordításában akár küldetésem –mit küldetésem: misszióm!- is lehetett volna? Ildikó szerint mondjam majd azt neki, hogy menj csak szépen vissza a homokozóba vagy a hintára, hülyeségeket kérdezni pedig majd ráérsz, ha nagyobb leszel.

De hát senkinek sem könnyű. És lám, elkészült ez a könyv is, nahát!