Ide írom az első fejezetet, amelyből kiderül, hol van nagyobb rend: az osztrák az államvasutaknál vagy egy muszlim családban. Ne siessék el a választ!

Korábbi útjaimon többnyire Bécsből indultam Keletre, most sem másként. Az Emirates légitársaság dubai átszállással repült Indonéziába, fényes erkölcsi diadalt aratva azon barátaim felett, akik még a Bevezetőben leírtak szerint lecsesztek (ezt sajnos csak a könyvben merem nyilvánosság elé tárni: aki ezen élvezkedni akar fizessen; megéri, persze). Ugyanis a barátaim azért is lecsesztek, hogy miért olyan helyről írok –azt mondják, ilyen volt a Szumátra-, ahová nehézkes eljutni. Ezen kissé döbbentem, mert ahová én el tudok jutni, oda nem lehet nehézkes az odajutás, és ezt megpróbáltam eléggé világossá tenni abban a könyvben is, de most már nekem egy szót sem szólhatnak, azt aztán tényleg nem mondhatja senki sem, hogy Jávára eljutni olyan nehéz lenne eljutni: egyből ott tesz le a repülőgép a repülőtéren, menet közben nem is kell kérdezősködni, hogy ottvagyunk már? ottvagyunk már?, mert ez az első megálló, Dubaj után, egyből, úgy nyolc óra múlva. Jáváról meg szinte magától adódik átugrani Borneóra, és ahonnan meg már tényleg csak egy tyúklépés Celebesz.

A családtól való búcsúzás emelkedett perceit kihasználva legkisebb hozzátartozóm arra tett még egy kísérletet, hogy toldjam már meg a zsebpénznek nevezett apanázst valamivel. Engedtem a kérésnek, úgy is, mint szülő, úgy is, mint tanár. Megtoldottam hát egy igen tanulságos mondással, miszerint ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli –pontosan emlékeztem ugyanis arra, hogy gyermekkoromban ez esetekben engem is a lapos guta kerülgetett és az a szép, ha a hagyományok folytatódnak. Zsebpénz, zsebpénz! Nem halat kell adni, hanem halászni kell megtanítani: ott vannak az üvegbetétek, vidd vissza.

Ezek után, dolgunkat jól végezve kitávoztunk az állomásra. Mert a gépindulás 15.40-volt, becsekk két órával korábban, amihez a Budapestről induló, a bécsi repteret is érintő, délben induló buszjárat már épp késve ér ki, vagy legalább is neccesen, a korábbinál, ami 7-kor indul, pedig órákat lehet kint várni, ami bőven elég lesz majd Dubajban, majd 5 órát. Így hát marad a vonat, 10-kor indul, fél egyre van a Westbahnhofon, de addig sem kell menni, mivel Wien Meidlingnél leszállva el lehet kapni egy korábbit a félóránként induló reptéri buszjáratok közül, a kiérkezés tehát ideális. Aztán persze, nem mintha a buszon nem lehetne, de a vonaton mégiscsak sanszosabb a sörözgetés, meg kényelmesebb is, és ha az ember időben megveszi a jegyet, nem is drágább. És elvileg a vonat biztonságosabban kiér, mint a busz, amivel bármi történhet, például defekt. Ami a vonatnál mégiscsak ritkábban fordul elő, mert vagy mert keményebbre fújják a kereket, vagy a sínen kevesebb a kidobált jancsiszög, nem vagyok vasutas, nem tudom.

De azt igen, hogy épp a Bécs-Schwechati reptér vonalában lehettünk –addigra a mértékadó bulvárral hamar végeztem: „Zsolt szégyelli, hogy feldarabolta Erzsi nénit” kezdetű cikken kissé meg is rendültem, és pont végére értem két napilapnak is, mert vettem a fáradtságot, áttanulmányoztam mindkét fő pártvezér nyilatkozatát és megállapítottam, hogy valóban karakteresen eltérnek egymástól: az egyik siralmas, a másik röhejes. De csúnyán rápacsáltam a nagy arcomra, mert ekkor, mintegy istenítéletként a vonat megállt; szinte az orrunk előtt szálltak le’ s fel a gépek, csak át kellett volna vágni a rekettyésen, némi szántóföldeken, meg a légikikötő kerítésén, aztán kicsit fejet behúzni, amikor átvágunk kifutópályán, mert a KRESZ szerint ott a repülőgépeknek van elsőbbségük, nem jobbkezes, és máris ott lettünk volna. És ez nem csak olyan fikció volt, hanem megfontolt elképzelés, sőt jövőkép, mivel csak álltunk és álltunk, mialatt az idő ezt nem tette. És akkor vetettem fel ezt a megoldást, és hogy gyerünk, szálljunk le ezen minutumban, ha nem is gyalog közelítsünk, de fogjunk valahol taxit, vagy stoppoljunk, itt a reptér egy köpésre, mert ha az orrom előtt fog felröppenni a mi gépünk, itt a masinisztával események fognak történni, különfélék, annak ellenére, hogy természetemtől fogva hidegvérű vagyok és a lincseléstől idegenkedek.

De Ildikó (kik e nevet nem ismerik: a feleségem, ki nélkül bárhová is utaznom szigorúan nemszabad) ismételten logikailag felém kerekedett azzal a megfontolandó érvvel, hogy nem. Elviekben örülök, sőt el is várom, hogy kifejezze a véleményét, nem lehetek egoista macsó, hiszen nyilvánvaló, hogy minden dolognak legalább két megközelítése van: az enyém és a helytelen. Ámde ennek következtében a jövő iménti képe kissé homályossá vált, amin azt sem oldott, hogy a vonaton volt kommunikációs rendszer, korábban jött is belőle a Guten Morgen, meg a Tag, tehát az a tetű masiniszta legalább tudott volna szólni a nagyérdeműhöz, hogy mi a búbánat van. Ámde nem szólt, ami miatt én fennhangon úgy vélekedtem, hogy bátran kinyalhatja, generálisan az egész Osztrák Államvasutak, konkrétan pedig ő. (Ha esetleg e sorok a kezébe kerülnének, nagyon kérem, ne tekintse ajánlatomat elévültnek.)

És megint csak álltunk, és álltunk, majd kívül, az ablak alatt valaki németül mondott olyasmit, hogy Scheisse, biztosan belelépett valamibe, aztán valaki kalapált is odalent, mint aki hidegen alakítja a fémet és nem kíméli. Ebből következően tételeztük, hogy defekt, mégiscsak. Vagy hogy beragadt a fék. És hogy innen mi a büdös életben el nem mozdulunk, de legalább is a gépet lekéssük. Mármint a mait. És tán a holnapit is. Idegrendszerem zilált, mint pitypangosmező tornádó idején, csináljatok már valamit, vagy a Skočicei Könnyező Madonnára mondom, magam megyek oda! (De aztán győzött a nagyvonalú belátás és nem mentem oda.) Ámde némely szakmunka csak történhetett alant, a sok kalapálásnak meglett az eredménye, jó háromnegyed óra után kiragadt a fék, vagy összekalapálták a lukat a kereken, netán kiverték belőle a nyolcast, így nem kellett a talpfákon ugrálnia, és ha neccesen is, de elértük a gépet. Ahol nekünk foglalt helyünk volt, menetirány szerint. Így el is repültünk Dubajba, de még előtte az is belefért, hogy azt a két doboz üdítőt, amit még a honi vizeken bizonyos Dréher Antal volt szíves rendelkezésemre bocsátani, célirányosan feldolgoztam, tehát a folyadékot magam hasznára kinyertem, a fémhulladékot pedig környezettudatosan a megfelelő feliratú, szelektív gyűjtőedénybe –Aid For Children- tettem.

Meg is voltam magammal elégedve, mert a praktikusan helykihasználós osztrák keskenyre hagyta ám a rést, nehezen gyötörtem bele, meg közben a sok fakocka fejű bámult; mitnéző’ köcsög labanc?

A beszállás előtt már volt alkalmam az üvegfalon keresztül szemrevételezni a légi járművet. Az oldalára azt volt ráfestve, jó nagyon, hogy Emirates, meg az apróbetűs rész, hogy Boeing, de lehetne Airbus, netán Ikarusz-csuklósbusz is, de az a lényeg, hogy fel is repül, meg egy jó darabig fenn is marad. Persze, csak ha nem jön közbe olyasmi, amit a tv-channel-eken a cápákon, a krokodilokon, a csíkosfejű nádiposzáták szaporodási szokásain, valamint a halálos marású kígyókon kívül mutatnak. Ámde csak reprodukcióban. Hogy a crash előtt 1 perc 21 másodperccel a kapitány azt hallotta a toronytól, hogy kapd be! Holott azt mondták neki, hogy rakd le! És ebből származott némely következmény. Ami ellenben biztos, ha ezt bazi szerkentyűt Newton látná repülni, még egyszer csak átszámolná a dolgokat. Vagy azt mondaná, amit Ildikó, ha mégsem volt igaza abban, amiben igaza volt: hát nem megmondtam?

A tranzitban többnyire külföldiek voltak, meg egy magyar, ami számomra egy nagy pillanat volt, mert életemben először láttam élő embert, aki Szittyakürtöt olvasott és nem is volt két feje. A tanulmányozott sokfelkiáltójeles cikkben –ha jól láttam- a Magyar Égre Magyar Ufót Hagyományőrző Egyesület fősámánja nyilatkozott oda, hogy turulszobor, az persze nincs, de mi van helyette, hát persze, melegétkezési utalványok –ebből is látható, hogy a homocekcuállicsok szekerét tolja ez a kormány, mert erre persze van pénz, a melegek étkezésére, vasalbert pedig mehet a levesbe. Ki is élveztem volna a pillanatot, de baromira fájt a körmöm, ami az átvilágítós cipőlevétel-felvételes kapkodásban a kapszli miatt szépen beszakadt és a kisolló, ami orvosolhatná a dolgot persze nincs, mert szigorúan nem szabad emelni a kisollóval elkövetett gépeltérítések statisztikáját.

Ami enyhített rajta, hogy nem volt teltház, a gépen a középső négyes ülésen csak ketten voltunk, én az egyik szélén, és ez jó, mert ki lehet nyújtani a lábat, még ha keresztül is bucskázik rajta a sztyuvi, mert akkor se kell izgulni, ebből baleset nincs, köszönöm szíves érdeklődéseteket, jó kemény a bakancs, nem árt neki, ha kiscipőben belerombolnak. (De né’mmán, ez nem ér! Nem rátolja-e a kajás kocsit?) Ildikó közben a másik oldalról blokkolt, mert onnan nézve is voltak próbálkozások, hogy ne így legyünk, ám különböző technikákkal visszavertük a behatolni akarókat, akik aztán fel is adták. A leginkább ambiciózus versenyző egy muszlim nő volt, a mögöttünk levő sorban ült elvileg, ahol szintén csak ketten voltak a férjével, meg egy kisgyerekkel, de ott neki sok hely nem jutott, mivel a (fiú)gyereket a gondos apa két ülésen végigfektette, a másik kettőn ő terpeszkedett el és rámordult a nőre, hogy söprés. Ez nem egy szép dolog, egyáltalán nem lovagias, se nem udvarias, de annyiban megnyugtató, hogy legalább valahol rend van a családon belül: a „családfő”, a „ház ura” és a „ház asszonya” fogalmak nem szinonimák, mint a fejlett nyugati demokráciákban.

Ennek megfelelően, amikor a kiebrudalt asszony megpróbált leülni a mi sorunkban valamelyik üres székre, szépen elzavartam, hogy az az én helyem. Hát amin épp most ülök? Hát az az enyém, nem látod, hogy rajta ülök? Mit mondjak: először is ő orcája hasonlatossá vált az olyan spájzhoz, melyben hirtelen leoltják a lámpát, majd visszaszaladt panaszkodni a férjéhez, hogy kérem engemet itten csúful szopatnak. De nem érhetett el nagy eredményeket, mert a nyikkanásból arra következettem, hogy picit megrúgták, mintegy véletlenül, és csak úgy, azon fektükben, de nem ám csúf indulatból, hanem emelkedett pedagógiából, pusztán azért, hogy megértse, ne molesztáljon alvásra kényelmesen elhelyezkedett férfiembert. Az alany nem lehetett gyakorlott megrúgandott, mert duzzogva vonult hátra, hátha arrafelé nagyobb szerencsével jár. Ettől kezdve nem láttuk, az is lehet, hogy leszállította a kalauz, igaz, a férje se kereste, lehet, hogy van belőle neki otthon ilyenből még vagy három. Belefér a kálóba, leltárnál majd leírják.

A gép különben nagy volt, arra is volt hely, hogy a tágasabb részeken a hitben elkötelezettebb muszlimok a vallásilag előírt gimnasztikai mutatványokat is abszolválva elvégezzék imádságaikat, amelynek aktuális irányát a gép fedélzeti TV rendszere időről-időre mutatta. Egy repülőgép sziluett, és egy nyíl: Mekka féljobb előre, Mekka kicsit féljobb előre, Mekka mégkisebb féljobb előre és amikor azt mutatta, hogy Mekka jobbra, de kicsit hátrébb, akkorra pont ott voltunk Dubajban. Ami a feletáv se a malajziai Kuala Lumpurig, de végül oda is elérkeztünk, méghozzá koradélután. Izgi, mi? Na, hát pont az ilyesmi van benne a könyvben. Meg a számos egyéb, ami amúgy Indonéziával együttjár.

A könyv különben elfogyott, nekem sincs már, de ha valaki tud szerezni az nem más, mint a:

Térképkirály www.mapking.hu