Kedves Felségemnek, akinek hálás lehetek, hogy ilyen kellemesen teltek az utazásaim. Ha velem volt azért, ha nem, hát azért.

  Van ugyanis egy alaphelyzet, miszerint az ember bizonyos életkor után (ötven fölött) marad a fenekén és annak örül, hogy nincsenek prosztata gondjai, teszemaszt, valamint a kormány által szem rebbenés nélkül beígért infláció laza kétszeresével szembekerülve is úgy-ahogy bírja pénztárcával, vagy inkább plusz munkákkal. Nem keres léha kalandokat, másnak feleségét, házát és egyéb jószágát meg nem kívánja, és a bűnre vezető alkalmakat is elkerüli. Viszonylag nyugodtan élne, ha nem zaklatná fel magát a politikusok arroganciáján és pénzügyi ismeretei alapján nem osztaná le az egy főre eső milliókat (mondjuk: személyesen emennyibe került ez neki) azokból a milliárdokból, amelyeket tök fölöslegesen fordítanak csinnadtrattákra vagy egyszerűen szétosztanak a haverok között –már amit előzőleg ők önnön maguk el nem loptak volt, gondosan. De hát ezek vannak, és az embert így mindenféle hatások érik és arra gondol, hogy talán más élményekkel ezeket egyensúlyozni lehetne, tán. (Úgyis, mint első inspiráció.)

És ezek az egy bizonyos kort megélt emberek sajna több évtizedet töltöttek a Kádár rendszerben amelynek a kétségkívüli jó oldalai (nem kellett dolgozni) mellett voltak árnyoldalak is, pl. nyugat felé kissé körülményes volt az utazás, hogyúgymondjam. A hivatalos indoklás szerint –azok számára mondom, akik nem élvezték ezeket a fennkölt időszakokat-, tehát a Párt úgy vélekedett, hogy kár lenne megismertetni a nyugati emberekkel, milyen pompás életünk is van nekünk a szöges dróton belül. Persze, azt minden ideológiailag megfelelően képzett egyén tudta, hogy a szöges drót meg az aknamező is csak azért volt felszerelve a határon, hogy visszatartsa a nyugati rothadó kapitalizmus kizsákmányolt polgárát attól, hogy illegális határátlépéssel küzdje be magát a fejlett szocializmust építő Béketárborba, politikai menedékért, bár egy sajnálatos technikai tévedés következtében a szöges dróton a szögek ugyan véletlenül éppen Magyarország felé néztek, azt a hamis látszatot keltve, hogy azért vannak, nehogy Ausztriába meglépjen a fél ország –legalább is így állították be nyugati karvalytőke (sőt: karvaly töke!) talpnyalói, az amerika-bérenc uszító rádiók, súlyosan eltorzítva ezzel a nyilvánvaló tényeket. Pedig az eredmény minősíti a helyzetet: mi jól védekeztünk, hiszen a dicső 40 év alatt nagyjából egyetlenegy nyugati polgár sem tudott beszökni hozzánk, miközben a sok ideológiailag pallérozatlan hazánkfia meg nyakra-főre húzta a csíkot -ahogy csak lehetett kifelé.

Node. És hogy egyik szavamat a másikba nem öltsem. Azt nem állítom, hogy kizárólag az illegális határátlépés volt az egyetlen út Nyugat felé, amit a hitetlenkedők előtt azzal is alá tudok támasztani, és a korabeli újságok a tanúim rá, hogy akkori Pártunk és Kormányunk (a tijedé, vaze!) számos tagja utazott Nyugatra, és egyiknek sem kellett kerítést másznia. De az átlag  mber előtt is persze nyitva állt az út: amennyiben útlevelet kapott, ebbe nyugati kiutazási lehetőséget is, és fel tudott kerülni az IBUSZ (hol van az már) utazási iroda szervezett utazásaira, három évente akár Olaszországba is elmehetett, akár 5 napra is. De Bulgáriába (nono! azért nem ám a Jugoszlávián keresztül!) akár évente is. Nem siránkozok, de mintha manapság kicsit könnyebb lenne a kiutazás. Pénz persze most sincs rá, bár akkor sem volt.

Na de mit tehet az ember, ha élete jelentős részében az utazások kimaradtak? Bepótolja. És ha nincs pénze? Oda megy, ami éppen ócsó –annyi hely van a világon, számít-e, hogy felkeresésük sorrendjét nem az utazó, hanem az éppen aktuális kedvezmények határozzák meg? Lényegében nem. Tehát eleve vagy last minitezik az ember, vagy kivárásra játszik és ennek megvan a maga technikája.

Leginkább egy 2000-es évi kenyai utamra vagyok ez ügyben büszke. Akkor ugyanis a charter járatokat figyeltem miként csökken a kezdeti ár egy–egy indulás előtt, napról-napra (teletex). Aztán elballagtunk Gyáli útra az Oltónénihez sárgalázügyileg, valami Lariám (malária elleni tabletta) felírásokban. És vártunk. Az út az indulás előtt 2 héttel még teljes áron tündökölt, de én higgadtan szabit írattam ki és csomagolni kezdtem. Egy héttel az indulás előtt mára korábbiár háromnegyedénél tartottunk, de én önmegtartóztattam magam -az első Lariamot (maláriatabletta) szépen bevettem, mert ez el kell kezdeni egy héttel korábbanm- akkor is nyugton maradtam, amikor 5 nap múlva már 60 %-os áron hirdették. Nem voltak könnyű percek, de amikor az indulás előtt három nappal végül nagyjából az eredeti 40 százaláékáért megvettem az utat, nem volt egy rossz érzés.

Persze utazási irodával mentem, csoporttal. Hogyan is másként? Különben már itthon elterveztem, milyen szafárit választok majd odakinn. Először is legyen benne minden (Kilimanjaro a havával és a Big Six: oroszlán, bivaly, elefánt, zsiráf, orrszarvú) másodszor is legyen olcsó, harmadszor pedig legyen biztonságos –NO helyi repülőgép. Ehhez képest az utaztató irodám (a nevét nem árulom el) készletében összesen kétfajta út volt és pássz. Ezek is olyanok, amiket a szocialista brigádmozgalom tündöklése idején az alsókeservesi termelőszövetkezet (MGTSZ) „Ahol a part szakad” nevet viselő brigádja részére is megcsinálhattak volna: be a buszba, hajrá az egy napos kirándulásra: jobbra teccenek látni egy rettenetes oroszlán nyomát, balra teccenek látni egy hatalmas elefánt fenekét, előttünk teccenek látni egy vad maszáj törzs faluját, ahol a benszülöttek még mindig a kőkorszakban élnek, és ahol pedig meg is állunk és megvehetjük az általuk készített fafaragásokat. Hitelkártyát csak a hármas kasszánál fogadnak el. Aztán rükverc és haza.

Ezt talán mégsem akartam de az útikönyv tanácsát megfogadva messze elkerültem az úton útfélen ajánlkozó túraszervezőket is (ahogy az idegenvezető mondta: kivisznek a francba aztán jól jársz, ha csak az értékeidet veszik el, mielőtt otthagynak), és a megnyugtató biztonságra utazva a hotel recepciósához fordultam. Előadtam a tervemet a szimpatikus fiúnak és egyből láttam, hogy tökéletesen megértett. Azt mondta, hogy nagyon okosan jártam el, hogy nem mentem el a gagyi túrára és hogy nem engedtem a mindenféle kétes alakok csábításának és a legjobb amit tehettem, hogy egy megbízható hotel megbízható portásához fordulok. Irodát ő sem ajánlana nekem –annál jobban szeretlek, máj beszt frend-, hanem a legjobbat, aki pedig nem más, mint az ő legjobb barátja, aki a legjobb szafárikat vezeti, és nem dicsekvés, de egész Kenyában ő a legjobb túravezető. Nagy mázlista vagyok, hogy éppen hozzá fordultam.

Ettől kicsit elsápadtam, de egyszer élünk, és belevágtunk. Summa summárum, qrva jó volt. A faszi rendesen tette a dolgát, a társaság is jó volt (egy belevaló NATO tiszt és a barátnője), és ha az a szakadt dzsip nem rohadt volna délután le egy bivalycsorda kellős közepén, majd pedig az éjszaka a szállásra menet esmeg, akkor sosem sináltam volna meg azokat a video felvételeket, amelyek egyértelműsítik, hogy a bivalyok nem kifejezetten sztoikus típusú állatok és éjszaka pedig a hiénák szeme valóban világít. Ez volt a máspdik inspiráció ehhez az utamhoz. Hogy ilyesmit csinálni kellene még. A harmadik Bali szigete volt. Az út szintén akciós volt, és egy általam máig is kedvelt X utazási iroda szervezte (most nem volt hajlandó szponzorálni a könyvet, így nem írom le a nevét). A két hetes út mellé 5 db (három egész napos, két fél napos) túrát is adtak, ingyen. Rábuktam a térképre és megállapítottam, hogy az utak tényleg érintik a sziget nevezetességeit így úgy éreztem, hogy amit lehetett tenni ez ügyben, azt kipipáltam.

Ehhez képest egy teljesen profin megtervezett csomag részeként úgy húztunk el busszal a gyönyörű helyek mellett mint a vadlibák csak ezért, hogy megfelelő időt tölthessünk iparszerű kézműves műhelyekben és az idegenvezető által preferált éttermekben. Nem mondom, hogy tök nulla volt, de ahhoz képest, amit a hely kínált… Csak a guta ütögetett, de az ellenben alaposan. El is eldöntöttem, hogy ilyen buszos ügy többet soha. Csináljuk másként. Ennyi elég lévén az inspirációkból magamat vettem szemügyre. Először is kemény önkritikával szemlélve: agyilag példakép, külsőleg tetszetős. Aztán a koromat tekintve: még élek (közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez, bár ez a tétel persze igaz egy százhúsz éves emberre is) és bár sosem voltam kimondottan sportember, de ha tanárként tudok órákat állni a katedránál, itt sem lesz probléma (bár egyes hallgatók szerint manapság addig tanár valaki, míg a krétát és a vizeletét tartani tudja).Tehát nagyjából alkalmas vagyok, kalandkereső beállítottságomat pedig az igazolja, hogy nem disszidáltam (emigráltam) a biztonságos megélhetést nyújtó Nyugat-Európába, hanem itthon vettem részt a kommunizmus építésének nevezett emberkísérlet önkénteseként, de hol kezdjem, milyen úti cél lenne elsőként az optimális egy kezdő hátizsákosnak (aki közismert elnevezéssel: backpackers)?

Mert olyan úti cél az ideális, ahol van látnivaló elég és eközben jó a közbiztonság is hogy nyugodtan császkálhass az utcákon; sok olcsó szállást kínálnak és asse baj, ha maga az ottani élet sem drága. Legyen jó tömegközlekedés, városokon belül és kívül, ne kellejen kilométereket kutyagolni a hátizsákokkal vagy legalább a taxi legyen megfizethető. Az ottani idegenforgalom legyen felkészült a hátizsákosokra, tudja azt, hogy a sok kispénzből is összejön a nagypénz. A hazaiak legyenek vendégszeretők, segítőkészek, ne legyenek fenntartással –pl. vallási okokból- az európaiakkal szemben. Meg persze: kicsit üssön el a szokásos úticéloktól és legyen benne valami kuriózum, kaland. És végül: legyen elérhető eléginformáció, hiszen magad vagy az idegenvezető is egyben.

Összevetve a feltételeket, summa meg summárum, így jött az ötlet, hogy kezdjem Thaifölddel, amit mindenki úgy emlegetett, hogy az ottani viszonyok tökéletesek egy kezdő hátizsákosnak, bónuszként pedig egy kis Laosz. És így is történt –lásd a könyv első részében. AZUTÁN, miután a Thai-Lao körutunk az utazási irodák nélkül is -vagy pont emiatt- nemcsak hogy jól, hanem gördülékenyen is sikerült, az ember felbátorodik és azt mondja amit a zuhanó optimista a második emeletnél: eddig rendben. Ébersége elalszik és minél hamarabb tervbe veszi az újabb utat, nevezetesen a rákövetkező évben, 2002-ben. Mert akkor is volt ősz, miazhogy volt!, melegebb volt mint alapesetben, mivel még erősen hullámoztak a kedélyek a választások után: a hevülő körök ugyan még hevültek, de a kormányra került illegitim vörös népnyúzók elsőre több véka aprópénzt szórtak a tömeg közé és nem szüntették meg a déli harangszót sem a holnapi időjárást, pedig mindkettő biztosra vehető volt ezektől. Ahol tanítok, sikerült minden hallgatónak a jegyét legalább görbülőre kerekíteni így átkok ez utóbbi ügyben nem kísérnek és talán kibírja Magyarország pár hétig nélkülem. Ilyenkor lehet utazás után nézni.

Az úticél kiválasztásában erősen szerepet játszott az az információ, hogy Kambodzsában, Angkorban a japánok egyre-másra építgetik az új szállodákat, tehát ha az ember szeretne valami természetest látni arrafelé, akkor igyekezni kell. Ázsia amúgy is király, legyen tehát Angkor. De hogyan? Mert Angkort általában Thaiföld felöl szokásos megközelíteni és utána oda is szokásos visszamenni, mintegy átruccanva néhány napra Bangkokból, jobbára közvetlen repülővel. Ennek is van értelme biztos, de azért belefér még más is. Például Vietnám, ha már úgyis arrafelé csámborog az ember. Vietnám viszonylag ritkábban látogatott úticél, de aki keres, az talál, így három-négy utazási iroda ajánlatát is meg tudtam szerezni, amelyekben Hanoi és Ho Chi Minh City (vagy Saigon, az egyszerűség kedvéért) között vinnék a nagyérdeműt, csoportosan, megtekintve közben azokat a nevezetességeket és egyéb látnivalókat, amiket az idő enged. Az eljárási rend ezek után az, hogy az ember szépen kiírogatja, hogy hol-mit érdemes megnézni, hogyan és mivel utazna ha csoporttal menne, vesz egy repjegyet és aztán szépen megcsinálja az utat ugyanúgy, de saját szervezésben: nagyjából az utazási iroda által meghirdetett ár 30 %-ából, de biztos lesz, aki még ennél olcsóbban is ki tud jönni. (Ez volt itt a reklám helye.)

Jelen esetben a repülőgépjegyet illetően a legjobb verzió Bécsből kínálkozott úgynevezett „open jaw” jegy formájában, ami nagyjából azt jelenti, hogy nem abból a városból fogunk visszaindulni (a thaiföldi Bangkok), ahová eredetileg megérkeztünk (a vietnámi Hanoi). A tavalyi kedvező tapasztalatok alapján kicsit nehezítettem a dolgomat, ugyanis a Thaiföld-Laosz úton kiváló partnernak bizonyult fiam helyett idén felségem lesz az útitársam, aki úgy döntött, hogy nagy hülyeség volt részéről kihagyni már a tavalyit is. Megalapozottan nevezhetjük őt e hasábokon Ildikónak, lévén így hívják.

A térség kapcsán a biztonsági problémákat úgy érzem, hogy felmértem és nem különösebben aggasztanak: ha az előző úton sem volt semmi zűr, minek lenne ezen –ebből is látszik, hogy a biztonság az a veszély, amit nem érzékelünk… A lakást az otthonmaradott két srácra bíztuk -hogy azért legyen hova hazaérkeznünk, ellátva őket jó tanácsokkal, mármint hogy tanuljanak szépen, bulit ne tartsanak és legfőképpen ne igyák meg a rövidital készletet; szüneteltessék a törzsi háborúkat, valamint a kisebbik lehetőleg egyáltalán ne üsse a nagyobbikat, mert az utóbbi védekezik mint a múltkor is és mehetnek gipszeltetni a János kórházba, mert a kisebbiknek a karja ilyenkor törik, mint a ropi. Praktikus úti holmik a szokásos ír whiskyk (és nem az original from Lajosmizse típus), gyógyszerek is megint megfelelő számban utaznak, ahogy tavaly is: egy kisebb patika nyitókészlete lapul a hátizsákban, de emellett a historikus időkből származó egészségügyi jótanácsokra is szert tudtam tenni!

Mivelhogy még az elutazás előtt kezembe került egy könyv, amelyben többször is hivatkoznak Plinius (az idősebb, Kr. utáni 1. század) természetrajzára, amely utazási szempontokból is igen hasznos dolgokat tartalmaz. Megosztom. Plinius azt írja először is, hogy a szex mindenképpen hasznos. Ezt ugyan –gondolom- eddig is sejtettük halványan, de Plinius szerint konkrétan a „férfi magja a skorpió csípés ellen véd”. Azt sajnos nem írja, hogy az erre irányuló megelőző kezelés miként valósuljon meg –rá egyenesen a skorpióra, direktli, vagy netán külsőleg/belsőleg, mint ahogy egy patikaszeren is fel kell legyen tüntetve a használati mód (nehogy véletlenül elnyalogasd az aranyérkenőcsöt). Azt is írja, hogy maga az aktus nemcsak a „lágyékfájdalmak ellen hatásos, hanem biztos szer a kígyómarás ellen” is. Ázsiában ezek felbecsülhetetlen értékű információk. De a szex dolgában azért legyünk résen –óv Plinius-, mert jó tudni, hogy a „nő megundorodik az aktustól, ha bakkecske vizeletét issza”, úgyhogy utazók, sose hagyjuk, hogy megtegye! Egyebek mellett Plinius arról is tájékoztat, hogy a „bélsár igen használatos a torokfájás ellen” (úgy látszik, én már megint kimaradtam eddig valamiből), bár azokban az időkben kissé nehézkes lehetett a fogfájás gyógyítása, mivel abban az a leghatásosabb, ha „meggyilkolt ember fogával piszkáljuk a saját fogunkat” (Plinius azért itt egy kicsit bizonytalankodhatott, mert Apolloniusra hivatkozott).

És ha valaki ezen varázslatos kijelentésekben kételkedik, használja Plinius másik receptjét: biztos varázselhárítás, ha az ember „lehugyozza a saját lábát” (bocs: magyar fordítás: F.I.-től, Pallas Antikvárium kiadó, 1999). Akivel esetleg fordult elő a fent említett véletlen baleset, mondjuk egy aktív sörözést követően az utcasarkon, gondoljon vissza, hogy történt-e azidőtájt valami varázslat vele, mert ha nem, akkor bizony a recept hatásos. És ezek után bátran mondhatni, hogy teljeskörűen fel vagyunk készülve az útra, tehát hajrá! És amiről pedig szól ennek a kötetnek a második része.

A könyv nagyjából elfogyott, néhány példány még van belőle Budapesten a Térképkirály-nál. 1065 Budapest, Ó utca 3. T: 30-921-3663
Ha már ott sincs, és érdekel, írj.