Kedves Barátaim! 

Ez egy rövid bemutatkozás lesz, tehát nem onnan kezdem, hogy megszülettem, mint igen kis gyermek. (Hej, ha én egyszer elmondhatnám életem történetét! De sosem engedik.) Alapvetőleg tanárként jegyzem magam, évtizedeken keresztül pénzügyi mindenfélékről mesélgettem az erre fogékony hallgatóságnak –a többiek szabadon távozhattak- és bevallom, tetszett is a dolog. Ennyit a tudományról.

Legszívesebben Keletre utazom, legyen az a Közel vagy a Távol; ennyit pedig ezekről a megunhatatlan egzotikus vidékekről, vulkánokról, őserdőkről, trópusi tengerpartokról, sokezeréves szakrális helyekről, barátságos keresztény, muszlim, zsidó, hindu, buddhista vagy természeti vallású emberekkel való találkozásokról.

Menet közben mindenre elszánt kiadók piacra tették az utazásaimról szóló könyveimet, szám szerint tizenhármat, hogy miket, itt vannak a honlapomon. Ennyit az irodalomról.

Olvasói visszajelzésekből tudom, a könyvek alapján sokan kaptak kedvet az utazáshoz, legyen az iroda által szervezett, vagy ahogy én, magánerőből, ámde félpénzért. (Ennyit a dolog hasznosságáról illetve saját anyagi lehetőségeimről.)

De miért nemcsak jó, hanem kell is utazni? Azt is mondhatnám, nemcsak azért, hogy az ember világot látott legyen, hanem mert annál inkább helyén tudja majd kezelni az itthoni dolgait is. És aki nem légkondicionált turista buszon, hanem a helyiek között tudta magát jól érezni egy szakadt ázsiai kifőzésben, vagy helyiekkel zsúfolt buszon, toleránsabb lesz embertársaival idehaza is, legyen szó akár magyarokról, románokról, szlovákokról.

Vagy talán még a pirézekről is.

Node, hadd folytassam. (No, hadd! Köszönöm.) Ért-e sok élmény? Igen. Tehát sokat utaztam? Eleget biztosan nem… De rajta vagyok, és hogy jusson elég idő az utazásra, célul tűztem ki magam elé, hogy örökké éljek; meg is vagyok elégedve, eddig sikerült, ahogy a tizedik emeletről zuhanó optimista is megállapítja a harmadiknál: idáig rendben.

Mert a hátizsákot még úgy-ahogy elbírom, bár a suliban tornából többnyire fel voltam mentve, saslengeni sem tudok, bukfencezésnél felborulok, emelkedőkön lihegek mint ló, lejtőkön bizton talaj fogok –és nem feltétlen úgy, mint egy lágy azálea-szirom, mit a szél röptet-, angol tudásom pocsék; ám hiába is beszélnék úgy, mint Shakespeare, ha a túloldal teljes szókincse a hello, miszter, máni. Ennyit a képességeimről.

Ami ellenben ennél fontosabb, amiért az ezekkel utazásos dolgokkal foglalkozom! Mert egy ideig én is beálltam abba a sorba, hogy az időm jelentős részét bizonyos munkahelyeken töltöttem, függetlenül attól, pontos volt-e az elnevezés, hogy munka-hely, vagy inkább a napközbeni el-csevegő-melegedő lett volna rá alkalmasabb. (Tán ne firtassuk, élnek még a kortársak.) Amihez ellenben egy idő után ragaszkodtam –és itt kezdődtek a hosszasabb utazások-, hogy jusson erre is szabadidő, mert váltig állítottam a fényes tekintetű főnökeimnek, hogy bár nem első kézből tudom, de szilárd meggyőződésem, a Mennyország kapujában, Szent Péter előtt még senki sem panaszkodott arra, hogy az életében csak olyan keveset tudott dolgozni.

Éljünk hát korunk kevés normális cselekedetei egyikének, a helyváltoztatásnak, amely teoretikusan szemlélve lehet

ad.1: globális –az utazás- és lehet

ad.2.: lokális,

ezt pedig a Locomotiv GT definiálta a hasonló című dalában: „Kint is vagyok, bent is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok.”

(De ez utóbbi nem képezi a könyveim tárgyát.)

Hanem mi? Hát az, hogy utazzunk csak, bátran!

KAPCSOLAT: poapo.andras@gmail.com

© 2019 krisztinastudio

Powered by Krisztinastudió